- BEJELENTKEZÉS -



Elfelejtetted a jelszavad?


- REGISZTRÁCIÓ -








Hozzájárulok az adataim tárolásához


Newsroom Communicator logó
Article image

Newsroom Communicator

Az állatokról és az igazságról

Kalinka Tamás

2021. 03. 24. 17:56

Egy feledhetetlen és tanulságos kaland a természetben, amely után már másképp vélekedtem az állatokról, az emberekről és az igazság fogalmáról.

"Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság;
s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele."
- Ottlik Géza

Viharlámpa sejtelmes fénye pislákolt a szállás teraszán, a Kopola-fok nyugodtan folydogált, örvénylett a hajnali csendben. A Nagy-sziget magányos fűzfái és tanyái sötét foltokként emelkedtek ki a párában úszó nádas-mocsaras lapályból, mely egész a Kopola partjáig, az öreg Sztrika szállásáig nyúlt. A túloldal vízrenyúló eperfái alatt vadkacsák és szárcsák pihentek, várták a napkeltét. Bár már május vége volt, mégis elkélt rajtam a nagykabát, a csónakban különösen. Szellem módjára siklottunk a ladikkal, az öreg evezett, én a partot figyeltem. Lassan elhagytuk az öblöt, és lefelé, Monostorszeg irányába sodródtunk a lomha árral. A jobb part, a Kalangyos-sziget nádasa mellett haladtunk, teljes csendben. Megszólalni tilos volt, hát mutatóujjam felemelésével jeleztem, ha hallottam valamit. Egy hatalmas bedőlt fához értünk, majd amint elhagytuk, termetes hód ugrott ki az ágak közül a vízbe. Jó nagyot csobbant, majd még a farkával is rácsapott a vízre, ami igen erőteljes, csattanó hangot adott.
– Ember, de megijedtem – suttogta idegesen az öreg Sztrika – majd tovább evezett. Pár perc után újra megszólalt:
– Alighanem nem lesz ma semmi, ez a rohadt hód elriasztott innen mindent. De azért lemegyünk a Kereszt-fokig.
– Ha maga mondja, hát legyen. Addig talán nem virrad ki – mondtam.
Innentől kezdve én eveztem, Sztrika pedig fülelt. Nagyon kellett vigyázni a hangokra, minél nagyobb csendben kellett maradni, hisz elég, ha az evező hozzáütődik a ladikhoz, és máris hiába jöttünk idáig. Ilyenkor tilos a ladik oldalán húzni az evezőt, muszáj hogy a combján húzza az ember, így nem ad ki hangot. Néhány száz méter után elértük a Kereszt-fok sással és náddal benőtt torkolatát. Az itt kiemelkedő aprócska zátonyon néhány teknősbéka várta erőtlenül a felkelő nap első sugarait.



Már épp visszafordultunk volna, amikor a jobb part növényzetében nagy csörgést, csörtetést hallottunk. Ágak törtek el, nádszálak roppantak, madarak röppentek fel, majd hatalmas sötét test csobbant a vízbe.
– Nézd, ott van! Most aztán evezz! – kiáltotta az öreg, majd nyúlt is a puskáért.
Nagyon gyorsan kellett eveznem, hogy elébe kerüljünk a Kopolán átúszni vágyó vadkannak, melyet rövidesen még két nőstény és 5-6 vadmalac is követett.
– Atyaég, mennyien vannak – mondtam.
– Az a jó, a vadtól nem kell félni – válaszolt Sztrika, majd hozzátette:
– Akkor kell betojni, mikor nincs.
Már útját álltuk a vadnak, alig húsz méterre úszott tőlünk, még a hófehér agyarak barázdáit is jól láttam, olyan közel kerültünk. Sztrika a ladik orrára támasztotta a karabélyt, kibiztosított, majd célzott. Befogtam a fülem, a szememet is behunytam, majd vártam a lövést. Ám az elmaradt. Mire kinyitottam a szemem, a disznó már bőven elhagyott minket, Sztrika pedig hátára vetett fegyverrel ült a ladikban, és bánkódva nézte a nádban eltűnő zsákmányt.
– Na, mi van? Miért nem lőtt? – kérdeztem meglepődve.
– Most nem ment. A szemembe nézett. Nem tudtam megtenni – mondta, majd így folytatta:
– Ha a szemembe néz a vad, akkor képtelen vagyok megölni. No, de amúgy is van még valamennyi a múltkoriból, azt sem bírtuk még megenni. Szórakozásból meg inkább nem gyilkolok.
– Ne bánkódjon... én sem tudtam volna megtenni. Mindig megfordul a fejemben, hogy mi lenne, ha az állatok beszélni tudnának. Akkor nyilván nem ölnénk meg egyet se, de még csak nem is tartanánk láncon egy kutyát sem, vagy nem tartanánk kalitkában egy papagájt – filozofáltam.
– Gondolod, hogy ha az állatok beszélnének, akkor nem bántaná őket az ember? - kérdezte Sztrika.
– Ebben egészen biztos vagyok – feleltem.
– Nagyon tévedsz, Tamáskám – mondta szomorúan a jó öreg.
– Ugyan miért?
– Mert az állatok tudnak valamit, ami nagyon zavarja az embereket...az igazságot. Ha az állatok beszélnének, akkor az ember már mindet megölte volna. Mert ők mindig a szemünkbe mondanák az igazat...

Forrás: Newsroom Communicator