Egy éjszaka a huszonnégyesnél

Kalinka Tamás

2021. 02. 25. 02:09

Napjaink embere sajnos igen gyakran elsétál a természet szépsége mellett. Siet a világ, mindenki a hétköznapi problémákkal van elfoglalva. No, de érdemes néha lelassítani, és megfigyelni a környezetünket – számos élménnyel gazdagodhatunk.

„Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.” - József Attila

A nap vörös korongja már eltűnőben volt a Báni-hegyek lankái mögött, a túloldalon a Szerelem-sziget fűzfái sötétlettek komoran, alattuk pedig alig kivehetően, de láthatóan, már vaddisznók jártak táplálék után: kagylókat és rákokat remélve turkáltak a homokban és az agyagos iszapban. Az 1424. folyamkilométernél lévő kősarkantyú tövében táboroztam akkor, ezen szép augusztus végi estén. Sátorom mögött évszázados nyárfák magasodtak, előttem pedig egy kis öböl kerekedett, melynek vize igen mély volt, néhol a húsz métert is elérte. Ugyanakkor alig ötven méterre innen gyönyörű, homokos part húzódott, nyugodt és sekély vízzel – ez fürdésre különösen alkalmas helynek bizonyult.

Még késő délután bejártam a környező erdőt, hogy tüzifát gyűjtsek a közelgő éjszakára, ugyanis szokásom, hogy sátram előtt egész hajnalig életben tartom a tüzet a biztonság kedvéért. Miután tüzet gyújtottam, kisétáltam a kősarkantyú végére, hogy távcsövemmel könnyebben megfigyelhessem a négyszáz méter széles folyam túloldalán settenkedő vaddisznókat. Emlékszem, egész sötétedésig követtem a horvát oldal állatainak mozgását, majd egy lentről érkező uszály kürtje szakította félbe tevékenységemet, mivel a vadak a hang hallatán visszasiettek a sziget belseje felé, az erdőbe. Leszállt a sötétség, a folyóra ködfátyol ült, s hihetetlen csend lett hirtelen. A csendet később csak Kiskőszeg templomának harangja törte meg, melyet rögtön követett Vörösmart, majd Bezdán harangja is – este nyolc óra volt pontosan. Körülbelül kilencig próbálkoztam halfogással, sikertelenül. Megunva a horgászatot megkezdtem a vacsora elkészítését: a délután szedett gévagombából főztem pörköltet a bográcsomban. Mivel az étel kiválóra sikerült és jól is laktam belőle, elszenderültem a parton.



Nem tudom mennyi idő telhetett már el, de bőven benne lehettünk már az éjszakában, amikor felébredtem. Egy igencsak hírhedt orosz hajó, az Amur, motorjának förtelmes hangja ébresztett legszebb álmomból. A vaksötét ellenére is felismertem ezt a hatalmas teherhajót, a hangjáról. Azonnal felpakoltam minden holmimat a partról, mert tudtam, hogy az Amur és testvérhajója a Dunay, rendszerint akkora hullámokat gerjesztenek, melyek gyakran elérik még a sátor előtti területet is. Jöttek is hullámok, majd’ kétméteresek. A sarkantyút teljesen elöntötte a folyó, a víz óriási erővel csapta neki az uszadék farönköket a szikláknak, ez rémes, recsegő hangot eredményezett. Bár tizenöt méterre álltam a parttól, mégis úgy hullt rám a vízpermet, mintha egy záporeső áztatna éppen. A hajó lassan elvonult, a Bezdán-Batina híd magasságában leeresztette horgonyát, hogy a vámtisztek ellenőrizhessék, mielőtt elhagyja Szerbiát. A hullámok úgy eláztatták a partot, hogy csak gumicsizmában tudtam újra megközelíteni a horgászhelyemet. A parton szembesültem ostobaságommal: a bográcsomnak hűlt helye volt, miután elmostam, otthagytam a vízparton és elfelejtettem felhozni, szóval az Amur hullámai elragadták. No, de talán tartoztam is ennyivel a Dunának... Már hajnali két óra is lehetett, mire megfogtam az első halamat: egy másfél kiló körüli márnát. A fogás után felkapcsoltam elemlámpámat, hogy lássam a halat beletenni a haltartóba. Eztán csak merő kíváncsiságból végigvilágítottam az öböl partvonalán. Egy pillanatra a vér is megfagyott ereimben...a part mentén húzódó erdősávból pirosan világító szempárok meredtek rám. Szerencsére rögtön rájöttem, hogy mit látok: szarvasok voltak. Azért jöttek a partra, hogy szomjukat oltsák a Dunából. Szegények, valószínűleg jobban megijedtek az én lámpámtól, mint én tőlük. Máris jobb kedvvel folytattam a pecázást. Várakozásom alatt kifeküdtem a kövekre és csak bámultam a csillagos eget. Lenyűgözött, mint mindig. Ha éjszaka kimegyek a szabad ég alá, akkor én egyből felnézek – ilyenkor érezni, hogy csak porszemek vagyunk a teremtésben. Közben, ha dél irányába néztem, láthattam a távoli Apatin fényeit is, illetve délnyugat irányából Eszék városának vöröses „aurája” is látszott. Néha sakálüvöltés törte meg a csendet, vagy hal ugrott a Duna vizében – úgy éreztem, mintha visszautaztam volna az időben néhányezer évet, amikor az ember még harmóniában élt a természettel, és a leghétköznapibb dolog volt, hogy szabad ég alatt alszik, és a természetben szerzi be az élelmet. Nem itt éltem át ezt először, de az érzés megunhatatlan – elég, ha az embert csak egyszer magával ragadja, menthetetlenül beleszeret.



Lassan hajnalodott, a part menti erdőségek sötét falként zárták közre a feketének tetsző folyót, mely immár lilás ködben hömpölygött méltóságteljesen, keresztül Pannónia síkján.
Öt órakor a Kalangyos-sziget, a Darázsi-fok és a Szerelem-sziget szarvasbikái is megkezdék bőgésüket. Zengett a Duna-menti vadon. A szarvasbőgés szintén nagy hatással van az emberre, aki először hallja, az rendszerint libabőrös lesz – de aki huszadszorra hallja, az is. Egyszóval csodálatos, szinte transzcendens élmény, ám mégis vannak emberek, akik úgy élik le az életüket, hogy soha sem hallják. Akkor mégis, hogy várhatnánk el egy társadalomtól, hogy környezetbarát gazdálkodást/politikát folytasson, ha egyszer nem is ismeri a környezetét? Már reggel nyolc is lehetett, mire az aznapi bőgés befejeződött. Csak azt az egy halat fogtam az éjszaka folyamán, de nem búslakodtam, hisz ismét olyan dolgokat élhettem meg, olyan tapasztalattal lettem gazdagabb, amiről a négy fal között tengődők még csak nem is álmodhatnak.

Forrás: Newsroom Communicator