Egy motoros vallomása

Mecserik Anita

2021. 03. 22. 17:51

„A rossz egy pillanat műve, a sorscsapás, a botlás egyszeri momentum, és hirtelen magával ránt minden addigi reményt.” Berényi Anna

A negyvenegy éves Mecserik Róbertet ismerősei nyugodt, csendes természetű emberként tartják számon. A hétköznapokban felelősségteljesen végzi munkáját, szabadidejében pedig sok időt tölt a műhelyében kísérletezésekkel és szereléssel. Már gyerekkorában elektronikai panelek, drótok és kapcsolók voltak a játékszerei. Az évek múlásával az érdeklődési köre kibővült, de a járművek mindvégig meghatározó szerepet töltöttek be az életében. Az első saját autóját nem igazán érintette mester keze, mivel egyedül meg tudta javítani. A sebesség utáni vágya nem teljesedett ki az autózásban, mélyen eltitkolt álma egy két keréken guruló erőgép volt. Amikor sikerült megszereznie az első sportmotorját, azt is fogaskerékről-fogaskerékre aprólékosan átvizsgálta. Minden évben rendszeresen járt motoros kalandtúrákra. A megvalósult álom azonban egy pillanat alatt tragédiába fordult. Robi másfél évvel a balesete után így emlékezett vissza a baleset napjára.

– 2019. április 28-án egy születésnapra voltunk hivatalosak a motoros barátaimmal. Kicsit szomorkás volt az idő azon az estén, ezért nemigen volt kedvem megindulni, és fáradt is voltam, de belegondoltam, milyen érdekes lesz az én hóbortos barátaimmal egy ilyen vad motoros party, így úgy döntöttem, elmegyek. Meg is érkeztünk a helyszínre. Az este jól telt el, és jól éreztük magunkat. Úgy emlékszem, hogy éjjel egy óra felé indultunk meg hazafelé. Mindenki berobbantotta a nagyhangú vasszekerét és nekilendültünk a hazafelé vezető fél órás útnak. Meleg volt. Olyankor nagyon kellemes a széllel együtt suhanni. Egymás után haladtak a motorjaink, közepes tempóban. Az utak nem igazán voltak kivilágítva. A motorjaink fénye törte meg a sötétséget. Ekkor hirtelen egy szembejövő vakító fény közeledett felém és megtörtént az, amiről eddig azt hittem, velem sosem történhet meg. Elvesztettem az uralmat a járművem felett. Az út következő szakaszában egy nagyobb kanyar következett. A motorom nem követte a kanyar útját és mivel én nem tudtam megzabolázni az engedetlen gépemet, ő kiegyenesítette a kanyart és engem a fák közé repített. A sisakom a fán landolt 50 méterrel odébb. Az egyik csizmámat ellenkező irányban, a bokrok között találták meg. Ezután már semmire nem emlékszem. A mentő süvítve száguldott a kórház felé. A mentősök és a barátaim sürögtek-forogtak körülöttem. A barátaim eközben a szüleimmel és a helyszínelőkkel a roncs motorom körül intézkedtek. A testvérem a kórházban volt mellettem. Azt mondta, fogta a kezem, de erre sem emlékszem. Az orvosok összevagdosták a motoros kabátomat rajtam, hogy egyáltalán megvizsgálhassanak. Diagnosztizálták a helyzetem: három helyen tört el a bal kezem, a jobb vállamban az idegek elszakadtak, ami részleges bénulást jelentett a kezemben, alsó állkapocstörés és horzsolások a testen.

– Mit meséltek el utólag a barátaid és a többiek, akik ott jártak a helyszínen?

– Nagyon megviselte őket a balesetem látványa. Soha egyikünkkel sem történt hasonló. Mindig óvatosan vezettünk, tudtuk, hogy bármilyen kis hiba végzetes lehet.



– Ennyi idő után hogy sikerült feldolgozni a történteket? Nehéz-e beszélni erről a témáról?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem nehéz beszélni róla, és nem visel meg, de túléltem, és csak ez számít. Nem törtem össze lelkileg, harcolok a végsőkig.

– Hogyan teltek a kórházi napjaid?

– Senkinek nem könnyű, ha ágyhoz van kötve, nehéz időszak volt, de ennek ellenére mégis mosolyogtam és még tréfálkoztam is a nővérekkel. A humorommal nagyon sok fájdalmamat elrejtettem, de azt hiszem, ez volt az eszközöm a veszteségem legyőzésében.

– Milyen szakaszai voltak a gyógyulásnak? Milyen kezelést, terápiákat kaptál?

– Már másfél éve tart a felépülésem, néhány műtéten túl vagyok már. Lassan a Terminátorra fogok hasonlítani a testemben lévő fémek miatt, melyeket a műtétek alatt építettek a csontjaim rögzítéséhez. Frankensteinnel is versenybe szállhatnék a sebhelyek száma miatt. Járok rehabilitációra, gyógytornákra, a kezem újbóli beindulása érdekében.



– Úgy ismerlek, hogy küzdő és elszánt ember vagy. Voltak pillanatok, amikor elgyengültél és elveszítetted a felépülésbe vetett hitet?

– Nehéz időket éltem és élek meg. Az orvosok sem tudnak ígérni semmit, amibe kapaszkodhatok. Sok kitartás és törekvés kell a felépüléshez. Voltak gyengébb napjaim, de igyekszem erős lenni, és mindent megteszek azért, hogy minél többet kihozhassak az életemből.

– Milyen most az egészségügyi állapotod? Segített a kezelés?

– Érzem a javulást, de a kezem még mindig engedetlenül hintázik a testem mellett és csak a kézfejem engedelmeskedik az irányításnak.

– A nehéz helyzetekben ismerszik meg, hogy kikre is számíthatunk valójában. Kik voltak ott melletted, akik bátorítottak és segítettek?

– A családom, a barátaim folyamatosan mellettem voltak és vannak. Nem hagynak egyedül. Támogatnak és segítenek, amiben csak tudnak.



– Hogyan telnek így a hétköznapjaid?

– A baleset óta még mindig tart a betegszabadságom. A műhelyemben különböző kisebb munkákat végzek, bütykölgetek kicsit, mint ahogy régen tettem. A családomban többen foglalkoznak műhelymunkával, nekik segítek, ha tehetem. Reggelente kezelésre járok. A motoros banda azóta is összejár, de a motoros találkozókra sajnos nélkülem mennek.

– Vannak-e terveid a jövőre nézve, milyen lehetőségeket látsz? Ha alkalmad adódna, újból motorra szállnál?

– Nem adom fel a vágyaim, a szenvedélyem. Amint tehetem, biztosan újra nyeregbe szállok. Eljárok a kezelésre, tornázom, kitartóan harcolok a gyógyulásért, nem hagyom el magam. Ha valaki átél egy komolyabb tragédiát, átértékeli az életét. Megtanul örülni annak, amije van. Olyan emberek vesznek körül, akik támogatnak, nem hagynak el a nehéz időkben. A szükségben fel is vidítanak. A motorom teljesen használhatatlanná vált, mégis mindig azon töprengek, hogyan tudnám működőképessé tenni. Bár nem ülhetek még motorra, és a kezem állapota miatt semmilyen járművet sem vezethetek, mégis tovább él bennem a hit, hogy egyszer újra megtehetem.

– Mit tanácsolsz a kezdő motorosoknak?

– A baj mindig ott van, ezért nagyon óvatosan kell belevágni egy ilyen veszélyes sportba. A sebesség és az adrenalin fantasztikusak, de fontos, hogy ne veszítsük el a fejünk a száguldás hatására. Sok-sok gyakorlás, rutinszerzés és semmi virtuskodás, mivel nagy árat kell fizetni érte. Teljesen megváltozik az ember élete egy baleset után. Nem éri meg a hősködés és túlzott vakmerőség, mivel egy ilyen erős gép átveheti az uralmat, és katasztrófába ránthatja az életünket egy szempillantás alatt. Nagyon jó érzés a 220 feletti száguldás, de egy rosszul sikerült manőver hatalmas fájdalmat és veszteséget okozhat. Ezúton kívánok élvezetes és balesetmentes kilométereket minden ismerős és ismeretlen motoros testvéremnek!

– Köszönjük, hogy megosztottad velünk a történeted. Gyors felépülést kívánunk neked, hogy folytathasd a motorozással kapcsolatos álmaid megvalósítását!