- BEJELENTKEZÉS -



Elfelejtetted a jelszavad?


- REGISZTRÁCIÓ -








Hozzájárulok az adataim tárolásához


Newsroom Communicator logó
Article image

Newsroom Communicator

Igaz-e, erdész úr?

Kalinka Tamás

2021. 02. 25. 02:09

"Valami felfoghatatlan varázsa van annak, ha az ember a szabad ég alatt él" – írta Darwin. Írásom főszereplője jól ismerte ezt a jelenséget, hisz szinte egész életét az erdők vonzáskörében élte le. Bölcsességét és tudását is az anyatermészettől kölcsönözte – tanítója az erdő volt.

Az öreg erdész majdnem minden nap lejött fürdeni a hajdani Baracskai-Dunára. A jáger a hatvanas évei elejét taposta, megtermett ember volt, különleges ismertetőjegye a bajusza, melyet már-már kényszeresen pödrött. A „strandszezont” általában már április derekán megkezdte, de megesett, hogy már március végén a Duna-ág vizében pancsolt. Gyakran rákérdeztek a horgászok:
– Erdész úr, nem hideg a víz?
Mire ő így felelt, nagy nyugodtan:
– Hát, télen az vót’!
A városi nép csak június elején merészkedett bele nagy nehezen a vadvizekbe, de május végén már sokan próbálkoztak mosakodással, láblógatással – legalábbis a verőfényes, eső- és szélmentes, valamint szúnyogmentes hétvégéken (tehát ritkán). Ezek a kirándulók nagy csodálattal figyelték az erdő sűrűjéből, holmi vaddisznócsapásokról biciklivel kivágódó félmeztelen erdészt, aki csak hanyagul ledobta kerékpárját a parton magasodó fűzfák alá, és már ugrott is bele a vízbe. Víziló módjára szuszogott, prüszkölt, nyögött s fújtatott az úszás közben, élvezte, ha a tekintetek rá szegeződtek, szeretett „nagyokat mondani” a naiv városiaknak.
– No, jó a víz? – kérdezték a parton piknikezők.
– Kitűnő. De még februárban milyen jó volt…no meg januárban! – szólt vissza emberünk, egyértelműen komoly hangnemben.
Az öreg erdész a Fekete sűrű erdő mögötti nagy jágerházban élt már 1987 novembere óta, idestova harmincöt éve. A takaros lakhoz nagy telek, istállók, pince és még egy halastó is tartozott. A birtokot egyik oldalról legelő, három oldalról tölgyerdő határolta. Az erdész gazdasága egykor tizenhét lovat, öt tehenet, húsz kecskét és számtalan szárnyast számlált, utóbbiak – a disznókkal egyetemben – szinte az egész napot az erdőben töltötték.



Az erdészház udvarában egykor három puli is éldegélt, melyek mindig megkergették az arra járó favágókat és horgászokat. A csahosokból végül csak egy maradt életben, Vickó. A másik két kutya tragikus körülmények között távozott az örök vadászmezőkre. A rangidős kan, Bobi, orvvadászok áldozata lett, míg párja Bodza szintén hősi halált halt: követte a legelésző lovakat az erdő mélyére, amikor is az egyik csikóra sakálok támadtak rá. A hős kutya szembeszállt a nádi farkasokkal, akik persze többszörös túlerőben voltak, így pár perc alatt ízekre szedték a harcos ebet. Hála Bodza önfeláldozásának, a csikó túlélte az incidenst.

Az erdész, ha tölgyfa mellett ment el, megemelte a kalapját. Ő ezt a filozófiát vallotta – a természet nagy ismerője és tisztelője lévén. Gyakran emlegette, hogy az ő gyerekszobája bizony a Kalangyos-Dunától a Karapancsáig húzódott, és e kijelentésnek bizony minden szava igaz is volt. Erdőben, mocsárban nőtt fel, s már fiatalon megvetette a civilizációt – valószínűleg épp eme számkivetettség taszította őt harmincévnyi alkoholmámorba.

Egy évben rengeteg szúnyog lepte el az ártéri világot. Az erdész ebben az időszakban is fürdőnadrágban flangált fel-alá a környéken, mezőn, vízen és erdőn keresztül, egyetlen zokszó nélkül. Amikor benézett hozzám, felemlegettem neki a problémát:
– Atyaég, ennyi szúnyogot már rég láttunk. Igaz-e erdész úr? – kérdeztem.
– Most valóban elég sok a szúnyog, de képzeld fiam, mi lehetett itt 1526 augusztusában, amikor Szulejmán a Mohácsi-sziget lápjain kényszerült átkelni a 60 ezres seregével. Malária, farkasok, piócák tömkelege, és még ki tudja mi nem tizedelte őket. Nekünk már könnyű dolgunk van. A mocsarakat lecsapolták, a farkasokat kiirtották, a Dunát elterelték… A világtörténelemben nem is olyan sok ez az ötszáz év, és mégis, ma már egy szúnyogcsípéstől is berezelünk. Rendkívül elkényelmesedett az ember – vélekedett az erdész.
– Hát igen… És az emberek azóta nem csak elsatnyultak, de tán még ádázabbak is lettek, na meg a természetet is semmibe veszik – mondtam.
– No, ez a másik probléma. A mocsár egyre szárad, de a „krokodilok” egyre szaporodnak. Lesz még ennek böjtje-bölcselkedett a jáger.
„Szónoklatai” során az öreg gyakran idézett Arany Jánostól, akit igencsak nagyra tartott. Nézetei szerint csak az tekinthető igazi magyar embernek, aki Aranynak bár egy jelentősebb versét a memóriájában tudja. Az erdész nagy versmondó hírében állt, gyakran hangosan szavalt, vagy magyar nótákat énekelt magában, amikor a ház körül dolgozott. Bár érdeklődése inkább a líra irányába mutatott, otthoni könyvtárában mégis a prózai művek domináltak, főleg vadászregényei akadtak, Kittenbergertől, Széchenyitől és Fekete Istvántól. Megesett, hogy az erdésszel együtt úsztam le a „napi adagot”, ilyenkor – akárcsak a szárazföldön – szintén számos szellemes megjegyzéssel lettem gazdagabb.
Megjegyzem, az erdész fia is rendszeresen járt úszni a csatornára. Ő is egyedi karakter volt, apjához hasonlóan, bár sokkal komolyabbnak bizonyult tőle. A fiú nem biciklivel szelte át az erdőt, hanem lóháton, méghozzá nyereg nélkül, vágtatva s lovával együtt úszkált, de megesett, hogy Vickó is követte a párost, aki szintén belehuppant a vízbe s fekete szőrgombócként úszott szorgosan a gazda meg a ló után. Tisztán emlékszem a napra, amikor az erdész betöltötte a hatvanadik életévét: a csónakban bíbelődtem valamivel – azt hiszem a pecabotokkal –, amikor arra úszott, s szokás szerint ráköszöntem, illetve a hogyléte felől érdeklődtem, mire ő nagy prüszkölések közepette eképp válaszolt:
– Tudod te Tamáskám, hogy milyen nap van ma?
– Hogyne tudnám! Április huszadika, hétfő! – kiáltottam a vízre.
– Pontosan, és ma születésnapom van – mondta az öreg, miközben tovább úszott.
– Nahát, akkor gratulálok, Isten éltesse! Mi volt az ünnepi menü?
– Köszönöm szépen! Most lesz majd csak az evészet, vacsorára. Hétéves magkakast főzök, reggel hétkor föltettem, gondolom mire hazaérek már megpuhul – mondta.
– No, akkor további jó úszást, és jó ünneplést! – kiáltottam az egyre távolodó alak irányába.
– Ünneplés… persze... Beleléptem a tehénlepénybe, ja nem, csak a hatvanas éveimbe –válaszolt nevetve, mégis érezhető keserűséggel.
– Jaj, erdész úr! Ne így gondolkodjon, mégiscsak a születésnapjáról van szó! Ez egy ünnepnap – mondtam.
– Hogyne. Ünnepnap a mai...mint minden nap, amit a természetben tölthetek. Mert ez a sólyom is arra született, hogy szárnyaljon, s nem arra, hogy kalitkába zárva éljen. De az élet már csak ilyen… Minden nap harc: az elemek ellen, a kísértések ellen, embertársaink ellen, de végsősoron önmagunk ellen – és ez utóbbi a legkeményebb dió.

Forrás: Newsroom Communicator