Nászút nyolc keréken

Horváth Tamás

2024. 03. 16. 18:11

Egy 24 éves fiatal lány, Domány Enikő és párja, Domány Szilveszter rendkívüli nászúton vettek részt, ugyanis kilenc országon keresztül utaztak görkorcsolyával és biciklivel, Finnországból egészen a vajdasági Felsőhegyig.

Enikő szerette volna felhívni a figyelmet az ökologikus módon történő utazásra, a környezettudatosságra és a sport iránti szeretetre. Ezek vezérelték őket az utazásuk során, és mindezekről rendszeresen posztoltak is az erre az alkalomra létrehozott Nászút nyolc keréken elnevezésű Facebook-oldalukra is. Most elmesélik az utazás során átélt kihívásokat, hogyan formálta ez személyüket, és milyen tanácsokkal szolgálhatnak másoknak.

Meséljetek egy kicsit magatokról, a civil munkátokról. Mi inspirált titeket arra, hogy belevágjatok az utazásba? Hogyan kötődik a mindennapi életetekhez egy ilyen extrém utazás?

- A nevem Domány Enikő, előző év május 20-án kötöttem házasságot a férjemmel, Szilveszterrel. Jelenleg mindketten programozást tanítunk, én a szabadkai Ivan Sarić Műszaki Iskolában, a férjem pedig a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban. A legjobban az inspirált, hogy kiszakadhatunk a hétköznapi tevékenységekből, illetve új dolgokat ismerhetünk meg. 2019-ben Szilveszter már megtette egyedül ezt az utat kerékpárral, és én mindig ámulattal hallgattam a történeteit. Régi vágyam volt már nekem is egy hasonló kihívás véghezvitele, viszont egyedül soha nem mertem volna belevágni ebbe a kalandba. Nagyon hálás vagyok azért, hogy a sors egy olyan társat rendelt mellém, aki támogat és segít egy efféle utazásban.





Mikor döntöttétek el, hogy belevágtok ebbe a nászútba?

- Gyakorlatilag a megismerkedésünk óta tervben volt ez az út. Eleinte az ötlet úgy szólt, hogy én is kerékpárral fogom ezt megtenni. Viszont egyszer csak felmerült bennem a kérdés, hogy vajon milyen lehet egy ekkora túrát görkorcsolyával megtenni. Kísérletezgettünk, és rájöttem arra, hogy egészen ideális számomra a görkori. Időközben úgy döntöttünk, hogy megházasodunk, és ekkor jött az ötlet, hogy a nászutunkat összekötjük a túrával.

A hír milyen reakciót váltott ki a családból, és a közeli barátokból?

- Szilveszter szülei nem voltak meglepve a hír hallatán, azonban az én családom kételkedve fogadta. Ennek ellenére természetesen támogattak a döntésünkben. Értelemszerűen aggódtak értünk, egyben büszkék is voltak ránk. Mindig azt mondták, hogy bármikor felülhetünk egy vonatra, és hazajöhetünk akár félúton is. Mi ennél jóval elszántabbnak bizonyultunk.


Hogyan lehet egy ilyen útra fizikailag és mentálisan is felkészülni?

- Az igazság az, hogy túl nagy fizikai felkészülésre nem került sor. Sajnos a hétköznapi teendők miatt nem volt annyi szabadidőnk, hogy ezt megtegyük. Az elmúlt tizenhat év, amióta görkorcsolyázom, mind a felkészülés része. A probléma viszont az volt, hogy a túra-görkorcsolyámat csak márciusban tudtuk megvenni. Júliusban pedig már indultunk. Akárcsak egy cipőt, a görkorcsolyát is „be kell törni”. A szakmabeliek azt ajánlják, olyan görkorival induljunk el ekkora útnak, amivel már legalább ugyanannyi kilométert megtettünk, jelen esetben 2000 kilométeres távról volt szó.



- Nekem sajnos nem volt elég időm, így az ajánlott 2000 km helyett előzetesen nagyjából 500km-t tettem meg. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a túra előtt pár héttel tettünk egy próbakört Szegedig, ahol kiderült, hogy a csizma feltöri a lábam. Ezután nagyjából két hétig két öt centiméter átmérőjű vízhólyag volt a lábamon. Ekkor egy kicsit kétségbeestem, akárcsak körülöttem mindenki, nem tudtuk, hogyan tovább. Viszont szép lassan kitapasztaltam, hogy miért és hogyan keletkeztek a vízhólyagok, beszereztem hólyagosodásgátló tapaszt, speciális görkoris zoknikat, és egyebeket. Mire elindultunk a nagy utunkra, a vízhólyagok eltűntek a lábamról. Azt gondolom, hogy mentálisan nem nagyon lehet erre felkészülni. Nyilván előre tisztában voltam azzal, mivel is jár ez az egész, viszont a gyakorlat egész mást mutatott. Tudtam, hogy nomád körülmények között minden nehezebb, illetve nekem a családomtól távol lenni sem könnyű. Az időjárás sem lehet mindig kedvező, illetve az úti körülmények sem. De az akadályok akkor váltak valóssá, amikor megéltük azokat.

Finnországig vonattal és hajóval utaztatok, nem pedig repülővel. Miért döntöttetek így?

- Alapvetően próbálunk környezettudatosak lenni a hétköznapokban. A repülés nem igazán sorolható a fenntartható utazási formák közé, ez volt a legfőbb okunk, hogy inkább más járművekkel utazzunk. Mindemellett vonattal sokkal izgalmasabb az utazás, több mindent lát az ember. Tíz napot szántunk az odaútra, közben hosszabb időre megálltunk a rokonoknál, ismerősöknél. A hosszú hajóút pedig mindkettőnknek óriási élmény volt. Az ott megélt pillanatok, maga a hajó és a gyönyörű táj egy olyan élményt nyújt, amit egyszer mindenkinek ki kellene próbálni.


A hazaút során naponta mennyit tudtatok haladni?

- Ez nagyon változó volt, ugyanis sok mindentől függött. Nagyjából 50-60 kilométert terveztünk haladni minden nap, és ezt a legtöbb esetben tartani is tudtuk. Sok minden függött az időjárástól és az útviszonyoktól is. A negyvenegy napos úton mindennap a lábamon volt a görkori, legkevesebb 23, legtöbb 75 kilométert tettünk meg egy nap.

Hogyan oldottátok meg az étkezést és az alvást?

- A célunk az volt, hogy minél költséghatékonyabban oldjuk meg az egész utat. Emiatt is döntöttünk amellett, hogy sátorban fogjuk álomra hajtani a fejünket. A legtöbb esetben vadkempingeztünk, néha pedig kijelölt kempinghelyeken vertük fel a sátrunkat.



- Az étkezésben jóval rugalmasabbak voltunk, alapvetően rengeteget ettünk. Heti többször álltunk meg éttermekben, ahol főtt ételt tudtunk fogyasztani. Ezenfelül szendvicseket fogyasztottunk leginkább.

Milyen nehézségekkel kellett szembenéznetek az utazásotok során?

- A nem megfelelő útminőség mellett a legnagyobb problémánk a forgalmas utakon való közlekedés volt. Jellemzően Lettországban nincsenek sem autópályák, sem kerülőutak, így mindenki egyetlen, nagyon forgalmas úton halad. Ezek az alkalmak rengeteg koncentrációt és odafigyelést igényeltek. Ami még érdekes volt számomra, az Finnország domborzata. Jellemzően sok domb van, rengeteget másztunk felfelé, aztán pedig gurultunk le. Görkorival egészen megterhelő a közlekedés ott. A Balti-államokban kifejezetten zárkózottak voltak az emberek, szóval ezután megérkezni Lengyelországba teljes felüdülés volt. A lengyel emberek nagyon nyitottak, érdeklődők és segítőkészek. Az ottani emberekkel jóval többet beszélgettünk, nagyon sokan voltak kíváncsiak a túránkra, és arra, kik is vagyunk mi. Az utunk során itt állított meg először és utoljára egy rendőr minket, de ő is csak azért, mert szeretett volna velünk egy közös fotót.

Utólag milyen tanácsokat adnátok magatoknak az út előtt?

- Leginkább azt, hogy pakoljak el több meleg ruhát. Számomra egész meglepő volt az, hogy milyen a nyári időjárás a Balti-államokban. Az ott töltött idő alatt nagyon sokat esett az eső, és gyakran a legmagasabb hőmérséklet mindössze 15 fok volt. Mivel a nyár közepén zajlott a túra, nem készültem túl sok meleg ruhával, és voltak pillanatok, amikor ezt nagyon bántam. Emellett természetesen azt is tanácsolnám, hogy ne idegeskedjek előre feleslegesen, mivel ketten együtt mindig mindent meg tudtunk oldani.

Hogyan hatott az út a kapcsolatotokra? Mi az, amit megtanított nektek az utazás?

- Mindenképp pozitívan hatott a kapcsolatunkra ez a túra. Csapatépítő jellegű volt elsősorban amiatt, mert teljesen egymásra voltunk utalva. Sokszor kellett bíznunk egymás döntéseiben feltételek és kérdések nélkül. A legfontosabb az volt, hogy ha valami konfliktus adódott közöttünk, azt azonnal meg is kellett oldanunk, hiszen a nap huszonnégy órájában együtt voltunk, nem volt értelme rosszban lennünk. A túra elején a legtöbb problémát az okozta, hogy nehéz volt elfogadnunk, hogy mindkettőnknek más dolgok okoznak nehézséget. Teljesen más volt haladni görkorival, és más egy olyan kerékpárral, amire 35 kilogrammos súly van pakolva. Viszont idővel toleránsabbá váltunk, és szépen összecsiszolódtunk. Állítjuk, hogy minden fiatal házaspárnak el kellene menni egy ehhez hasonló útra.


Milyen visszajelzéseket kaptatok? Kiket és hogyan sikerült motiválnotok?

- Szerencsére a visszajelzések pozitívak voltak. A túránk alatt is nagyon sok ember követett minket a közösségi hálón, és rengeteg virtuális támogatást is kaptunk. Az utunk során ez nagyon sokat jelentett nekünk, mint ahogyan az is, ahogyan hazavártak minket. Többen is mondták, hogy a hatásunkra elkezdtek többet mozogni, gyakrabban ülnek biciklire. Azt gondolom, már csak ezért is megérte megosztanunk a túrát az emberekkel.



A túra után több előadást is tartottatok, mi volt ezzel a célotok?

- Az emberek kíváncsiak voltak a történetünkre, mi pedig bármikor, akár több órán át is szívesen mesélünk róla. Az, hogy az ember egy relatív kis közösségben csinál valami nem hétköznapi dolgot, általában nagyon megosztó tud lenni. Nekünk csupán annyi a célunk, hogy az emberek toleránsabbá váljanak a nem megszokott dolgok iránt, és mindannyian bátrabban tudjunk kilépni a komfortzónánkból. Emellett a pozitív visszajelzések is nagyon jólesnek, illetve az is, hogy motiválunk másokat.

Terveztek-e legközelebb is hasonló, hosszú utat?

- Az alapötlet az volt, hogy ezt most megcsináljuk, azután nyugton maradunk. Rájöttünk, hogy ez nagy eséllyel nem így lesz, ugyanis sokkal több tervvel tértünk haza, mint amennyivel elindultunk.



- Az elsődleges cél most már a családalapítás köré épül, viszont biztosan nem ez volt az utolsó túránk. Az meglehet, hogy ilyen hosszú utat már nem szervezünk, ugyanis nem valószínű, hogy újra időt tudnánk rá szakítani, de még semmi sem biztos.

Forrás: Newsroom Communicator