Az őslakó – avagy mi lenne, ha ősember lennék?

Kollár Melitta

2024. 04. 03. 12:31

Hogyan reagálnánk arra, ha valaki a barátaink közül ősemberként hivatkozna magára? Tudnánk-e hinni neki? Hogyan bizonyíthatjuk, esetleg cáfolhatjuk állítását?

Az úgynevezett „beszélgetős" filmek rendkívül népszerűek, sok közülük az évek során klasszikussá vált. A Tizenkét dühös embertől kezdve a Tarantino-filmekig rengeteg olyan filmművészti alkotást lehetne felsorolni, amelyek párbeszédközpontú témájukról és változatlan helyszínen játszódó cselekményükről ismerhetőek fel. Számomra az ilyen típusú filmek a legértékesebb moziélmények, hiszen az átlagosabbnál szórakoztatóbbak és elgondolkodtatóbbak.

Az őslakó Richard Schenkman 2007-es filmje, mely határozottan az elgondolkodtató kategóriába sorolható a beszélgetős filmek műfajában, minden apró hibája és a végtelenül borzalmas befejezése ellenére.
Adott egy középkorú (vagy annak látszó?) férfi, egy tanár, aki egyik napról a másikra úgy dönt, hogy minden hidat feléget maga mögött, és otthagyja az állását, az otthonát. A férfi, John Oldman (magyarul: Öregember) tanult kollégái ezt nem hagyhatják annyiban: mielőtt elhagyná a várost, még meglátogatják. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor John kijelenti, hogy ő valójában egy több ezer éves ősember. A társaság rendkívül színes, így régészeti, biológiai, pszichológiai, történelmi, de még vallási szempontból is megvizsgálják a „mi lenne, ha...” helyzetet, hiszen végső soron senki sem hisz John Oldmannek, ám érdekesnek tartják a tényt: bizonyítékok hiányában cáfolni sem lehetséges a felvetést. Izgalmas eszmecserék folynak egy felfokozott légkörben, sőt a beszélgetés hamarosan szintet lép, amikor John újabb kijelentésével kirobbant egy teológiai vitát.

A film természetesen nem csak egy tudományos értekezés a vallásról és a történelemről, annál sokkal több. Egy letisztult színdarab, amely egy bútoroktól és tárgyaktól nagyrészt megszabadított szobában játszódó cselekménye miatt klausztrofób, néha hátborzongató hatást kelt a nézőben. Bosszantó módon arra kényszerülünk, hogy váltakoztassuk álláspontjainkat: egyik pillanatban elhisszük, amit John állít, a másikban már nem. Ez elsősorban a főszerepet alakító David Lee Smith lenyűgöző színészi játékának, kimért és komoly monológjainak köszönhető. Persze az sem elhanyagolható tény, hogy a saját halandóságunk teljes tudatában azért szurkolunk, hogy John is csak egy egyszerű ember legyen. Hiszen ki ő és mivel érdemelte ki azt, hogy a világ legnagyobb eseményeinél jelen lehetett, de még szerepet is vállalt bennük? Miért nem mi vagyunk azok, akikkel ez megtörténhet?

„Érzek valami teret, valami tágas teret abban, amit valóságnak nevezünk” – jegyzi meg John egyik kételkedő barátja, melyből érezhető, hogy mindannyian próbálnak hinni neki, de sem a tudományos beállítottságuk, sem az ismeretlentől való félelmük nem teszi ezt lehetővé. Talán attól félnek, hogy ez a „tér”, az új tudás, amit sohasem lennének képesek bebizonyítani, végül beszippantja őket.
John elmesélt élettörténete jól szimbolizálja az ember vágyát, azt, hogy mennyi mindent szeretne elérni a rövid életében: hatalmat akar, szeretetet, látni akarja a természet erejét, a világ nagyságát, történelmet akar írni. A film válasza erre az, hogy semmi sem lehetetlen, persze fontos, hogy képesek legyünk hinni a csodákban.

A kis költségvetés és a kor nem ront a film minőségén, viszont sajnos a már említett rossz befejezés olyan, mintha felpofoznának minket álmunkból. Nem marad nyitva a kérdés John kilétét illetően, ami Az őslakó legnagyobb erénye lehetett volna. Mindenkinek szívből ajánlom a filmet, de javaslom az utolsó öt perc átugrását a csalódásmentes élmény elérésének érdekében.

Forrás: Newsroom Communicator