Egy este a pizzázóban

Kollár Melitta

2024. 07. 04. 19:54

Szétnéztem, de nem volt körülöttem senki. Talán a többi ember csinálja jól, és én vagyok az utolsó, a szamár, aki még képes ily ostoba módon elszórni a pénzét.

Az Ice Dream pizzázó mindig is egy népszerű hely volt a városban. Íratlan szabálya, hogy az emeleti részen ülnek a fiatalok – főleg a középiskolások –, míg a földszinten az idősebb férfiak és nők, akik ott múlatják el felgyülemlett szabadidejüket. Napközben éppúgy tele van emberekkel, mint este, hiszen kávézóként, de még találkozóhelyként is jól funkciónál. Folyton bömböl a zene és vágni lehet a füstöt, vagyis akár kirakhattak volna egy táblát – Dante után szabadon – ezzel a szöveggel: ,,Ki itt belépsz, hagyj fel minden érzékszervvel!” A benti viszonyok miatt se kép, se hang, mégis mindenki ide jár beszélgetni. Az ember nevet ezen a tényen egészen addig, míg úgy nem alakul, hogy ő maga is összehoz ott egy találkozót, vagy a hely eredeti rendeltetése szerint elfogyaszt egy pizzát. Bizony, híres a Blue Ice pizzája, nem túlzás azt állítani, hogy a város legjobbja. Nagyon közel van hozzá a gimnázium, ahol én is tanultam, ezért középiskolai életem nagy részét ott töltöttem. Az érettségi után hosszú ideig nem vitt arra az utam, mígnem egyik szombat este szerveztem oda egy találkozót.
Most úgy tűnt, a hely bezárt. Szinte teljesen üres volt, csupán a földszinti asztalok egyikénél ücsörgött egy, az elalvás ellen küzdő tagbaszakadt tag. A bárpultnál ülő két pincérlány meg sem próbálta leplezni fáradtságát: úgy tűnt, megtanultak nyitott szemmel aludni. Választ nem várva köszöntem nekik, majd felsétáltam az emeletre. A fenti rész minden bizonnyal tele lesz, még helyet sem fogok találni magamnak, gondoltam bután. Nem hittem, hogy másképp történne, hiszen három állapot van a Földön: születünk, Blue Ice-ba járunk, meghalunk. Ám odafent sem találtam senkit. Üres volt, még a földszinthez hasonló állapotot sem lehetett felismerni. Érthetetlen helyzet volt, de leültem, mást nem tehettem, ugyanis találkozóm volt egy régi baráttal. A pincérlány, úgy látszott, gyorsan le akarta tudni a kötelezettségét, mert néhány percen belül megérkezett az asztalomhoz.
– Mit hozhatok? – motyogta minden érdeklődés nélkül.
Miután leadtam a rendelést a barátom nevében is, még megkérdeztem:
– Talán ünnepi nyitvatartás van érvényben, és mindjárt záróra?
A lány az órájára pillantott, majd értetlenül nézett vissza rám.
– Csak azért kérdezem, mert töküres a hely.
A lány arcáról eltűnt az unott, közömbös kifejezés, és elnevette magát.
– Ugyan! Ennyi ember már hónapok óta nem járt nálunk. Más helyeken egyetlen vendég sem megy be órákig.
Ezen elgondolkodtam. Valóban észrevettem, hogy sok vendéglátóhely bezárt a városban, de nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget. Nyílt helyettük más - ruhásbolt és fodrászszalon, amennyit el tudunk képzelni. Jó, ha minden huszadik ilyen típusú boltra jut egy vendéglő.
Miután megérkezett a barátom, ettünk és kisvártatva elkértük a számlát. Az összeget látva kezdtem kapiskálni, hová lettek az emberek. Inkább megsütik otthon a pizzájukat, a diákok pedig megveszik a péknél uzsonnájukat. Legközelebb akkor fognak elfogyasztani egy éttermi vacsorát, amikor a gyerekükkel képzeletbeli teadélutánt rendeznek, a pizzát pedig egy, a homokozóból származó játék fogja helyettesíteni. A Blue Ice-ba már senki sem jár.
A régi vendégek cigifüstjének bútorokba beivódott szaga volt az egyetlen, amely távozásunkkor végigkísért minket.

Forrás: Newsroom Communicator