Egy fiatal gyógypedagógus története

Gábor Tímea

2021. 11. 18. 18:59

Hajagos Heléna egy fiatal és igazán motivált gyógypedagógus. Jelenleg a csantavéri Hunyadi János Általános Iskolában dolgozik a speciális tagozatú gyerekekkel. Bár Magyarországon tanult, mégis visszatért Vajdaságba. Heléna elmondta, mit is jelent maga a gyógypedagógia, és mi az, amire a szülőknek érdemes odafigyelniük.

– Mit foglal magába a gyógypedagógia?

– A gyógypedagógia nem egy szakágon fut. Gyógypedagógus például a logopédus is, de az is, aki autizmus spektrum zavarra szakosodott. Van értelmileg akadályozottak, látás sérültek szakiránya, és még sorolhatnánk. Nincs olyan, hogy egy gyógypedagógus mindenhez ért. Tehát az, hogy ki a gyógypedagógus, és mi a gyógypedagógia, az nagyon tág fogalom.

– Te melyik ágakra vagy szakosodva?

– Most már három ágra, ezek az értelmileg akadályozottak, a tanulásban akadályozottak és a logopédia. Az alapképzést Szegeden, a mesterképzést pedig Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán fejeztem be.

– Hogyan kerültél a csantavéri iskolába?

– Úgy indultam el Szegedre, hogy haza is jövök majd. Itthon el is kezdtem dolgozni a Žarko Zrenjanin Általános és Középiskolában Szabadkán, ahol helyettesítettem egy tanárnőt, aki szülési szabadságon volt. Másfél évet dolgoztam itt, közben csináltam a mesterképzést. Ezután hallottam, hogy lett szabad gyógypedagógus állás Csantavéren, úgyhogy 2018 óta vagyok itt.



– Mi egy gyógypedagógus feladata?

– Azokkal a gyerekekkel foglalkozok, akik a speciális tagozaton vannak jelenleg. Összevont tagozatokról van szó, elsőtől negyedik osztályig. Ide az IOP2-es gyerekek járnak, akik nem tudnak integráltan a saját korosztályukban haladni. Itt igyekszünk a saját magukhoz mért haladási tempóban dolgozni. Valamint, ha az osztályfőnök és a pszichológus is úgy gondolja, hogy szükség van egy kis fejlesztésre, megsegítésre, akár logopédiait, akár gyógypedagógiait, és a szülő is beleegyezik, akkor órák előtt vagy után foglalkozok még azokkal a gyerekekkel is, akik a normál tagozatokon vannak.

– Miért pont ezt a szakmát választottad?

– Nem tudom. Egészségügyi Szakközépiskolába jártam, és azt tudtam, hogy azt nem akarom. Szerettem a szakmát, de nem akartam itthon ezzel foglalkozni. A sima pedagógia pedig nem vonzott annyira. A kettő egyvelege a gyógypedagógia - egyértelmű választás volt. Kiskoromban az utcában a tizen-huszon gyerekből, aki mindig kint játszott, abból mindig volt egy-két gyerkőc, aki gyógypedagógiai kompetenciakörbe tartozott. Mi úgy nőttünk fel, hogy ez teljesen természetes volt, együtt játszottunk, segítettünk nekik, ha kellett. Ha nem tudott felmászni a kocsi tetejére, akkor felvittük a kocsi tetejére, ha nem tudott felmászni a fára, akkor lemásztunk hozzá. Az iskolában sem értettem sose, hogy őket miért kell bántani vagy csúfolni. Mindig bennem volt az érzés, hogy meg akarom védeni őket. Úgy gondolom, hogy amíg egy gyerek nem látja a környezetén, hogy másként tekint ezekre a gyerekekre, addig nem hiszem, hogy egy kisgyerek csak úgy elutasítaná vagy negatívan nézne rájuk. Szerintem ez társadalmi és környezeti hatás. Amíg ezt látják tőlünk, addig így fognak viselkedni. Szerencsésnek érzem magam, hogy a környezetemben több ilyen gyerek is volt, és hogy együtt nőhettünk fel, mert úgy vélem sokat tanultam tőlük, nagyon sokat tettek a személyiségemhez, persze pozitívan.

– Ha jól értem, téged az motivál a munkádban, ha őket megvéded?

– Igen, hogy segítsek nekik, mert nagyon kevesen teszik ezt. Nem csak tanulásban, hanem az életben is. Külföldön nagyobb az elfogadás a társadalom, a közösség részéről, de nálunk úgy gondolom, hogy ők még kalitkába zártan élnek. Pedig nagyon jó munkavégzők, hisz egy ilyen személynek borzasztóan jó a monotónia tűrése. Meg kell keresni azt, amiben jó. Ha egy kicsit mi alkalmazkodnánk hozzájuk, és ha változtatnánk kicsit a nézeteken, akkor megláthatjuk, hogy ők is teljesen beilleszthetőek. Az országunkban már a megnevezés sem tökéletes választás, ugyanis a gyógypedagógiát defektológiának nevezzük. Maga a defekt szó, egy olyan stigma az ellátottakra, hogy nincs rá kifejezés.



– Mit veszel észre, gyakori a pozitív visszajelzés?

– Persze, ha időben elkezdjük a fejlesztést. Ez az egyik probléma, hogy nem teljesen jól működik az itthoni ellátórendszer, főleg, hogy mi nyelvi kisebbség is vagyunk. Így nagyon nehéz időben megfelelő ellátást találni. Magyarországon vannak kötelező szűrések, amiken a gyerekek átesnek, például három- és ötéves korban, ezek olyan fordulópontok a gyermekeknél, ahol még el lehet őket csípni. Azonban vannak korai fejlesztések is, ezek akár már csecsemőkorban aktuálisak lehetnek. Sajnos ilyen szűrések nálunk nincsenek. Nagyon sok felelősség van a szülőkön, mert gyakorlatilag az ő dolguk, hogy eldöntsék van-e baj vagy nincs. Nekik kell eldönteni, hogy kell-e segítség, és ha kell, igénylik-e azt.

– Ezt te is átérzed, hisz van egy kislányod, igaz?

– Igen. Rám is szóltak, hogy ne vizsgáljam a gyereket, de benne vagyok, látom és érzem. Például, ha nem mászik eleget, de a mászás szükséges az agyfejlődéshez, akkor még nem hagyom felállni. Ilyen apró dolgokról is beszélünk. Nem kell rögtön egy komoly értelmi sérülésre gondolni. Az ilyen pici dolgokat viszont nehéz egy szülőnek észrevenni, és ha nem sikerül, akkor erre később épülnek egyéb problémák. Minden elismerésem, ha egy szülő látja, hogy baj van, és úgy is gondolja, hogy segítségre van szükség. Azonban ők is nagy bajban vannak, hisz az előbb említettem, hogy nagyon nehéz anyanyelven találni megfelelő ellátást, főleg olyat, ami államilag támogatott.

– Tudnál mondani valamit, amire egy szülőnek érdemes odafigyelni?

– Ez szerintem minden korban más. Tehát a legkorábbi időszaktól kezdődően kell ezekre a dolgokra figyelni. Nem szabad összehasonlítani a fiúkat és a lányokat. A lányok mindig kicsit előrébb vannak. Viszont az azonos neműek közt is vannak aktívabb és kicsit ráérősebb babák. Ezek a babák is ugyanúgy meg fogják csinálni azokat dolgokat megfelelő időhatáron belül, csak egy kicsit lassabban. Ha a lusta baba mellett van egy turbó kiscsiga, aki már jön, megy, mászik, már mindent csinál idő előtt, és ezt a két típust összehasonlítjuk, akkor a szülő képes egy kicsit bepánikolni. A mozgásfejlődés az, amit nagyon fontos figyelni a korai szakaszban, hogy egymás után meglegyenek azok a lépcsőfokok, amik a gyermek idegrendszerének a fejlődésében segítenek. Nagyon sok kisgyermeknél látom, hogy kimarad a mászás, és hamar felállnak és megindulnak. Azonban a mászás kimaradása később a beszédfejlődésre hat ki. A mászás az első komolyabb és összetettebb mozgásforma, mert felváltva kell használni a két oldalát, ez segít az agyféltekék érésében, ami pedig később az előbb említett beszédfejlődésben. Ilyen kis alapvető dolgok azok, amik aztán vissza tudják marasztalni a fejlődésben. Ezért fut nagyon sok szakirányon a gyógypedagógia, mert az egész életet átöleli, a nullától szinte végig. Nehéz feladat gyógypedagógusnak lenni, mert minden gyerkőc tökéletes a szülei számára, és szülőként nagyon nehéz elfogadni, ha azt mondják a gyerekére, hogy segítségre szorul. Azonban nem baj, ha ezt valaki észreveszi rajta, hanem az a baj, ha nem teszünk ellene semmit. Itt fontos a szülőnek megjegyezni, hogy a gyerek nem egy stigmát kap, hanem segítséget, fejlesztést, ami csak a hasznára válik.

– Köszönöm szépen a beszélgetést, és további sok sikert kívánok a munkádhoz!

Forrás: Newsroom Communicator