Gondolataim a kiégésről

2025. 04. 01. 15:41

Az az igazság, hogy ahány nap volt a hónapban, annyi féleképpen tudtam volna megírni ezt az írást. A felajánlott könyvek közül egyértelmű volt, hogy Byung-Chul Han „A kiégés társadalma” című kötetét választom, hiszen ez a téma rendkívül közel áll hozzám. Már hetek óta húzom az esszé írását. Az volt a taktikám, hogy ha eszembe jut egy jó mondat, azt leírom a telefonom jegyzeteibe, és majd lassan gyarapodnak a gondolatok. Most, ahogy ezeket a jegyzeteket olvasom, azzal szembesülök, hogy szinte mindegyikükben negatív gondolatok szerepeltek. Arról írtam, hogy mennyire nehezen fogok bele az írásba, pedig régen hobbiból is papírra vetettem gondolataimat. A jegyzeteim kulcsszavai: motivációhiány, kimerültség, fáradtság és hasonlók. Most viszont azt mondom, örülök, hogy ezek a gondolatok a telefonomban maradtak és a mai hangulatommal egy kicsit pozitívabb irányból tudom megközelíteni a témát.

Változó véleményeim vannak a kiégés jelenségéről. Vannak napok, amikor megértem és teljesen átérzem azok helyzetét, akik ebben szenvednek. Máskor viszont teljes tagadásban vagyok, és haragszom azokra, akik depresszióval és kiégéssel küzdenek. A hozzáállásomhoz – szerintem – nagyban hozzájárul a falusi gyökereim és az ezzel járó szűklátókörűség, amit időnként tapasztalok. Az a helyzet, hogy egy igazi falusi családból származom, ahol a szüleim, nagyszüleim és dédszüleim élete is a munka körül forgott. Nem volt idő tétlenkedésre, elmélkedésre, mert a munka mindig ott várt, és mindig volt mit tenni. Olyan családból származom, ahol már gyerekként bevontak a munkába. Az öcsémmel egészen kicsi kortól arra tanítottak bennünket, hogy szorgalmasak, dolgosak és talpraesettek legyünk. Nem volt kifogás, hogy lány vagy fiú, ha kellett egy plusz kéz, menni kellett. Alig 3-4 évesek lehettünk, amikor apánk az emésztőgödröt ásta az udvarban. Mi nem fentről néztük őt, hanem mellette a hatalmas gödörben, kis lapátunkkal dobtuk a földet egy apró vödörbe. Egy fénykép is maradt róla. Szintén ebben a korban találkoztam először a spajszer elnevezésű szerszámmal is. Első benyomásom róla igen negatívra sikerült, miután a tömör vaseszközt az ujjamra ejtettem, miközben az udvari csaptelepet javítottuk édesapámmal. A heg még ma is meglátszik.

Ahogy nőttünk, az öcsémmel, ha nem iskolában voltunk, időnket gyakran apánk műhelyében töltöttük. Ott olyan munkákba is bevont minket, mint a hegesztés, csiszolás, esztergálás, favágás, autószerelés, vagy ha éppen édesanyánk megunta a konyha kinézetét, akkor falbontás, csempézés, laminált padlózás, falfestés és hasonlók. Édesanyánk sem kímélt minket, ha segítségre volt szüksége, akár a konyhában, akár a takarításban. Az udvarban pedig az állattartással járó feladatokban, mint az etetés, alomtakarítás, szállítás, sőt, még a vágásoknál is segédkeztünk. Bár nem mindig jókedvűen, de megcsináltuk. A soraimat visszaolvasva azon tűnődöm, hogy vajon milyen benyomást keltek az olvasóban, aki esetleg városban, vagy csupán más életkörülmények között nőtt fel. Talán azt gondolhatja, hogy nehéz gyerekkorunk volt, és talán sajnálatot is érez irántunk. Elmondhatom, hogy erre nincs szükség, ugyanis én annak ellenére, hogy jómagam is időnként nehéznek éreztem, mégis rendkívül hálásan tekintek vissza mindarra, amit átéltem. Ezzel a fajta neveléssel olyan személyiségre és életfelfogásra tettem szert, ami segített, hogy az elkövetkező, talán még nehezebb időszakokat is sikeresen átvészeljem.

Időnként szeretem magam megkülönböztetni a városi lányoktól. Megfigyelem, hogyan élnek ők, miként gondolkodnak és terveznek. Sokszor nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzájuk, ugyanis azt tapasztalom, hogy jóval gyengébbek, óvatosabbak, csendesebbek, nőiesebbek tudnak lenni, mint én, aki két órával korábban még a malacok óljában takarított. Jó, ez kicsit erős, de való igaz. Sokszor rosszul érzem magam amiatt, hogy nekik sohasem kellett efféle munkákat végezniük, nem kellett nő létükre télgát hordani, csempézni vagy állatok alól takarítani. Sőt, még a beszédünk is különbözik, ugyanis amíg ők azt mondják, hogy „kell”, addig én azt, hogy „köll”. Pont emiatt időnként elhallgattam, hogy miként is éltem az életem és megpróbáltam átvenni a finom városias nő viselkedését. A neveltetésemből kifolyólag viszont nem sokáig tudtam ezt tartani, és kibukott belőlem a falusi lány. Ezt a kellemetlen érzést viszont idővel, ahogy nőttem, elhagytam. Arra kellett rájönnöm, hogy amit eddig hátránynak éreztem, az inkább előnyömmé fog válni azokkal szemben, akiknek gyerekkorukban úgymond "könnyebb" volt. Úgy érzem, olyan tudást és erőt kaptam, amit ők soha.

A szüleim nem hiába neveltek úgy, ahogy. Ők tudták, hogy mi vár ránk, amikor felnövünk. Rengeteg olyan élethelyzettel találkozunk, ahol bizony fel kell tűrni a gatya szárát és megoldani. Nálunk soha nem volt divat hosszasan lelkizni és depresszióba engedni magunkat, ugyanis annyi teendő volt, hogy ez már eszünkbe sem jutott. Amikor rosszul éreztem magam, anyám sokszor azzal vigasztalt meg, hogy gyere Anitám, mosogass egyet, attól majd jobb lesz. És valóban jobb lett. Nevettünk egyet, ugyanis kész nonszensz, hogy egy anyuka vigasztalás helyett inkább munkába fogja gyerekét. No, nem kell azt hinni, hogy soha nem volt szükség igazi vigasztalásokra, de az esetek nagy részében ezzel már elűztük a negatív gondolatokat. A szüleim nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy megtanítsanak hálásnak lenni. Ha panaszkodni volt kedvünk, azonnal szembeállítottak olyan tényekkel, amelyek megkérdőjelezhetetlenül komolyabbak voltak a mi problémáinknál. Például folyamatosan elmesélték, hogyan éltek idősebb rokonaink, hogyan küzdenek meg a nehézségekkel egyes betegségben szenvedő emberek, vagy hogyan viselik el azok, akik közeli szerettüket veszítették el. Ezek hallatán már rögtön el is ment a kedvünk a panaszkodástól és máris nem tűnt akkora problémának, amit éreztünk. Ez a felfogás mostanáig kitart bennem. Pont emiatt vélekedek változóan a kiégésről és hasonló depresszív jelenségekről. Ahogy korábban említettem, kétféleképpen gondolkodom erről. Van, amikor magam is érzek hasonló kiégési jeleket, és ott állok, hogy nincs semmi értelme az életemnek és a törekvéseimnek. Úgy érzem, nem tartok sehová, nem fejlődök, nincs motivációm és a sok erőfeszítés és túlvállalás miatt időm sincs arra, hogy fellélegezzek. Ez viszont nem tart sokáig. Az életemben több olyan emberrel is körülvettem magam, aki hamar felébreszt ebből a rémálomból és arra emlékeztet, hogy időnként minden ember érezheti így magát. Különösen a mai rohanó, teljesítménykényszeres világban. Amikor kijövök az átmeneti depiből, midig rájövök, hogy olyan felesleges túlgondolni az életet. Hatalmas elvárásokkal vagyunk önmagunk iránt és azon vagyunk, hogy minél többet vállaljunk magunkra, annak érdekében, hogy némileg értékesebbek és sikeresebbek legyünk. Han szerint a teljesítményelvű társadalom depresszív és kudarcot valló embereket hoz létre. A fáradtság, amit én is tapasztalok időnként, nem csupán a fizikai kimerültségből fakad, hanem a lelki és szellemi megterheltségből. Az elvárás, hogy mindent hibátlanul végezzünk el, hogy állandóan új kihívások elé állítsuk magunkat, hogy mindig többet hozzunk ki magunkból, mind-mind hozzájárul a modern társadalom által támasztott nyomáshoz. Azt hiszem, hogy ez a fajta teljesítménykényszer járul hozzá leginkább a kiégéshez, amit egyre többen tapasztalnak. Amikor rám tör az érzés, hogy mennyi hiányosságom van, és hasonlítgatom magam másokkal, azonnal a szüleim józanító mondatai jutnak eszembe, mégpedig az, hogy legyek hálás és elégedjek meg időnként. Az életem során tapasztalt kemény munkák és kihívások ellenére is úgy érzem, hogy mostanság többször is fel kell tennem magamnak a kérdést: miért hajszolom magam ennyire? Miért érzem, hogy semmi sem elég? Miért próbálom mindig a következő nagy célt elérni, miközben a pillanat öröme és az apró dolgok értéke elúszik mellettem? Han is ezt az ördögi kört említi, amikor arról beszél, hogy egy túlhajszolt társadalomban az ember már nem képes megtalálni a valódi nyugalmat, mert mindig újabb elvárásokkal találkozik. Az én neveltetésem nem adta meg nekem azt a lehetőséget, hogy elmerüljek a depresszióban vagy a kiégésben, és talán ezért is van, hogy sokszor haragszom azokra, akik viszont megélik, vagy pedig megengedik maguknak, hogy benne is maradjanak. Az a felfogás, amit én örököltem, ott nincs ilyen lehetőség. Pozitív szemléletre neveltek, ahol hálásak vagyunk minden apró dologért is. Pont emiatt tudok én rendkívül boldog lenni már csak a napsütéstől, a madarak csiripelésétől vagy egy új fajta virágtól a kertemben. Egyszerűen megállok és elgondolkozok azon, hogy megéri rohanni? Megéri-e folyamatosan plusz dolgokat vállalnom a nyakamba, miközben már alig látszok ki a teendők alól? És mindezt miért? Az elismerésért, a fejlődésért, a jobbá válásért? Az a helyzet, hogy ha az alvás időmet is feláldoznám a fejlődésre és tanulásra, akkor is éreznék további hiányosságokat. Akkor is találnék olyan dolgot, amit még nem tudok, nem sajátítottam el. Faluról származó riporteri munkám kezdetén az egyik legfájdalmasabb tény volt az, amikor rájöttem, hogy mennyi mindent nem tudok a világról. Egy riporternek teljesen képben kell lennie a környezetében, az országban és a világban történő dolgokkal, ismernie kell a történelmi háttereket, miérteket, csakis így adhatja át az információkat az olvasóknak. Négy éve űzöm a szakmát, mellette egyetemre járok, ahol szintén ezt a szakmát tanulom. Az évek alatt viszont folyamatosan azzal szembesülök, hogy még mindig nem elég a tudásom és még mindig javítanom kell a szakmai ismereteimen. Sokszor a hét nap közül mind a hetet a városban töltöm, és későn utazok haza, mégpedig azzal az érzéssel, hogy ma sem úgy teljesítettem, ahogy elvárnám magamtól és talán mások is. Emiatt kezdtem el tudatosítani magamban, hogy mi is a célom valójában? A megfelelés? A sikerélmény? Vagy esetleg időnként szóba jöhetne a megelégedés, hála és nyugalom is? Korábban sok pszichológiai könyvet olvastam. Egy idő után viszont felhagytam vele, úgy éreztem semmi újdonságot nem tudnak már mondani, a világ összes életvezetési tanácsát hallottam már - gondoltam. Most ahogy Han könyvét olvasom, egyfajta nosztalgia fogott el. Arra emlékeztetett, hogy miért is szerettem az ehhez hasonló könyveket. Ezek a könyvek számomra úgy funkcionálnak, mintha édesanyám kijózanító tanácsát hallanám. Nem Szabó Péter féle stílusban, hanem olyan igazian, mélyre hatóan nyitja fel a szemem, hogy ideje leállni és elgondolkozni, merre haladok.

Ahogy egyre idősebb leszek, azzal szembesülök, hogy már soha nem kapom vissza az elmúlt éveket. Idén 24 évem veszik a múltba, aminek nagy része bár pozitív, mégis rengeteg napot, hetet és hónapot negatív gondolatokkal töltöttem ki, csupán azért, mert nem tudtam megbékélni az adott helyzettel. Édesanyám mindig azt mondta, tedd meg a tőled telhetőt, aztán bízd rá Istenre. Felesleges most megneveznünk, hogy Isten, sors vagy univerzum, a lényeg, hogy igaza van. Amire nincs kihatásunk, amiatt felesleges erőlködnünk.

Valószínűleg soha nem fogom elsajátítani a világ összes politikusának nevét, minden jeles nap dátumát, az összes szerb és angol szakkifejezést, a hobbifestéseim során a tökéletes vonalat, sosem lesz mindig makulátlan rend sem a ház körül, és sosem fogok tudni falusiként kifinomult, városi lányként viselkedni. Hibás ember vagyok, és sem szakmailag, sem emberileg nem lehetek tökéletes. Han könyvében azt írja, hogy az élet ma már túléléssé vált. Én pedig éppen ez ellen szeretnék küzdeni. Ha lehet, élvezni akarom az életet, örülni az apró pillanatoknak: annak, hogy van családom, barátaim, munkahelyem, tanulmányaim, hobbijaim, és hogy van választásom abban, hogyan formáljam az életem. Nem akarom hagyni, hogy a túlzott teljesítménykényszer hajszoljon a kiégésig, hanem inkább megállok, elgondolkodom, és hálás vagyok mindazért, ami körülvesz, legyen az városi nyüzsgés, vagy itthon a kis vietnámi malacok.

Forrás: Newsroom Communicator