Kutyamese

Kalinka Tamás

2021. 02. 25. 02:09

Az állatok ugyanolyan érző lények, mint mi. Azonban emberi mivoltunk folytán hajlamosak vagyunk úgy elsétálni az állatvilág képviselői mellett, hogy olykor észre sem vesszük az udvarban, az erdőben vagy netán az utcán éldegélő társainkat, noha meggyőződésem, hogy az emberiség az állatvilágtól tanulhatna a legtöbbet – főleg a morál szempontjából. Az alábbi szövegben egy személyes tapasztalatot osztok meg veletek arról, hogyan fonódik egybe ember és állat szelleme.

Este kilenc, fenséges júliusi alkony, csillagos éggel. Régi „ismerősöm”, a tölgyerdőn át kanyargó Kígyós-patak partján üldögélek. Mocsárvilág s farengeteg az egész környék–egy lélek sincs a közelben, leszámítva persze a sekély patakmedren át-átevickélő szarvasokat, vaddisznókat. Tisztán hallom, ahogy csobognak, locsognak tőlem alig ötven méterre. Békák koncertje veszi kezdetét – tízpercenként rázendítenek a nádasban és a környező ingoványban.



Hogy mit keresek én ezen a helyen, ilyen késői órán? Semmit és mindent. Az élet értelmét talán; mert úgy vettem észre, hogy ilyen távoli helyeken érdemes keresni az utóbbit. Csak idő kell hozzá... sok idő és sok olvasás. Ám az átlagember még komoly irodalmat sem olvashat igazán eredményesen, merthogy ezen nagy terjedelmű regények megértéséhez olykor bizony hosszú-hosszú órákra és nyugalomra van szükség – utóbbi két dolog pedig talán a legnagyobb hiánycikkek közé sorolható a modern világban. No, de ahogy Thomas Mann írta egyik novellájában, az egyes ember nem kell, hogy magáévá tegye a társadalom problémáit... Nemet mondhat azokra, hiszen szabad akarata van (legalábbis elméletileg). Az elhaló tábortűz fel-fellobban még. Most Kertész Imre, Sorstalanság című regényét olvasom. Fejemben élénken rögzült a rész, melyben a szerző arról ír, hogy a hitleri haláltáborokban szenvedő rabok legnagyobb öröme a kőfejtőben talált magányos fűszál volt, melyet éhségükben nyomban elfogyasztottak. Ezt a részt olvasva jutott eszembe a minapi élményem. A Karapancsai-erdőt járva egy tisztásra érkeztem, ahol favágók pihentek épp. Ott volt velük a rangidős vadőr is, ő felügyelte őket. Az öreg Holpert – már rég nyugdíjba vonult az erdészettől, nyolcvanéves, de még mindig aktív természetjáró és az orvvadászok legnagyobb ellensége. Negyven évig élt a Kalangyos-szigeti jágerházban, melyet csak csónakkal lehetett megközelíteni még a legszárazabb időszakban is. Szúnyog, bagócsa, pióca is volt ott dögivel, ez az ember meg felnevelt ott három gyereket, a semmi közepén.
(Megjegyzés: a vadőr egyik fia, Holpert József, neves sportoló, az 1988-as szöuli olimpián bronzérmet nyert a jugoszláv kézilabda-válogatottnak.)
Az öreg egy farönkön ülve figyelte a fahordó munkásokat. Ismertük egymást, hát odamentem hozzá beszélgetni. Mint mindig, most is elmesélte élete legnagyobb vadászélményeit és hasonlókat... meg eldicsekedett, hogy ő vezette a sűrűben Titót, de még Michael Schumachert is, amikor vadászni jöttek a Bezdánt övező erdőkbe.
Figyelmünk a tisztáson kódolgó kutyára szegeződött. Kisméretű, tacskóforma kutya volt, mely ki tudja honnan került oda, de igen kedves magatartást mutatott a favágók felé – bizonyára már ismerték egymást. Az egyik favágó jókora szalámidarabot dobott a kutyának, melynek – mint kiderült – Pongrác a becsületes neve.
A kutya nagyon örült az eledelnek, a munkások ezt látván sorra vették elő uzsonnás dobozaikat és kenyeret, szalonnát, virslit adtak az állat elé. Addig etették, még Pongrác már nem is evett, csak lustán szagolgatta, pofozgatta az ételdarabokat.
Az eb láthatóan jóllakott. Odacammogott a farönkhöz, melyen én és a vadőr ültünk, majd le is feküdt a lábunk elé.
– Lám, itt vagy Pongi! Beettél, mint az urasági szamár – mondta nevetve az öreg Holpert, majd megsimogatta a kutya fejét.
– Kié ez a jópofa kutya? Nem tudja véletlenül? – érdeklődtem.
– Dehogynem tudom. A gépész kutyája, a Kengyia-szigeti pumpaházból. Kiszökik a kapun, mikor a gazdája hajtja be a birkákat. Biztos keresi is már...
– Nem vezetjük vissza? – kérdeztem.
– Nem. Had élvezze kicsit a szabadságot – mondta határozottan a vadőr, majd tovább beszélt: – A gazdája úgyse sokat törődik vele... Jó, ha kap szárazkenyeret napi egyszer.
Ekkor a vadőr nagy darab szalonnabőrt vett elő a táskájából és apró darabokra vagdosta azt. A darabokat egyenként tartotta a kutya szája elé, de az rá se bagózott az ételre.
– Nesze, vedd el! Ez a tiéd! – kérlelte a kutyát, de az nyugodtan szunyókált tovább.
A próbálkozás eredménytelenségét látva az öreg letette a szalonnadarabokat, majd simogatni kezdte a kutyát.
– Látja, egyáltalán nem éhes. A munkások már jól beetették – mondtam.
– Dehogynem éhes... Minden élőlény éhes – mondta halkan a jó öreg.
– Ezt meg hogy érti? – kérdeztem vadőrt, aki még mindig az alvó kutyát simogatta.
– Úgy, hogy minden élőlény egy dologra éhezik leginkább: a szeretetre. De ez egészen másféle éhség, nem anyagi – sóhajtott a bölcs öreg, majd így folytatta: – Lehet, hogy a gyomrát megtöltötte most az étel, de a lelkét csak a szeretet töltheti meg.

Forrás: Newsroom Communicator