A lány és a nagybőgő

Sörös Viktória

2021. 06. 09. 12:10

Visnyei Lilla nagybőgős, családjával öt éve költözött ki Angliába. Az interjúban elmeséli, hogyan lehet egy idegen országban érvényesülni zenészként, valmint miért a nagybőgőt választotta.

– Hogyan kerültél a zenei pályára?

– Egy spontán lány vagyok, aki imád új dolgokat kipróbálni. Emlékszem, hirtelen ötlet volt, hogy zenét kezdtem tanulni. Mindig is közel álltak hozzám a művészetek, szerettem rajzolni, ezért a legtöbben azt hitték, hogy abban a műfajban folytatom majd a karrieremet. Mindez megváltozott, amikor a Szabadkai Zeneiskolában egy olyan tanárom lett, aki igazán megszerettette velem a zene világát.

– Miért pont a nagybőgő került a kezedbe?

– Eleinte csellózni akartam, de mivel 10 éves voltam, meghaladtam a korhatárt a felvételin. Ott a tanárnő, aki hallgatta a felvételizőket, azt mondta, hogy vonósok közül már csak nagybőgőt tudok választani, vagy választhatok egy fúvós hangszert. Nekem a vonósokhoz húzott a szívem, így került a választás a nagybőgőre.

– Milyen stílusú zenéket szeretsz játszani?

– Klasszikus, azon belül a romantikus korszakbeli művek a kedvenceim. Viszont a nagybőgőben azt szeretem a legjobban, hogy szinte minden stílusban fel lehet használni. A legtöbb iskola klasszikust tanít főképpen, de ha később kedvem támad jazzt, latin amerikait, vagy népzenét játszani, akkor arra is tökéletes, mert mindegyikbe beleillik a nagybőgő hangja. Nem is beszélve arról, hogy rockabillyre is kitűnő.

– Szüleid hogy fogadták a tényt, hogy zenész leszel?

– Nagyon örültek neki, főleg anyukám. Ő is szeretett volna zenét tanulni, csak sajnos nem volt rá lehetősége. Nekem is megemlítette párszor, hogy beíratna zeneiskolába, de sosem akarta rám erőszakolni.



– Hány hangszeren játszol még?

– Csak nagybőgőn játszom. Szerbiában kötelező zongorán is tanulni zenei középiskolákban, Angliában viszont nem. Adtak rá lehetőséget, hogy önszántamból vegyek zongora órákat, amivel éltem is. Sajnos még minimális a tudásom, de a jövőben remélem fejlődhetek még a zongora terén. A basszusgitárhoz értek még egy kicsit, de csak azért, mert hasonlít a nagybőgőre.

– Mi a közös a nagybőgőben és a basszusgitárban?

– A két hangszer menzúrailag egyforma. Nemrég kaptam egyet, eljátszogattam vele és nem megy olyan rosszul, csak hozzá kell szokni, hogy másképpen fekszik a kézre.

– Emlékeszel, hogyan élted meg az első fellépésed?

– Már nagyon régen volt, de még emlékszem, hogy egy altatódalt játszottam. Szóló fellépések előtt mindig izgulok, ez akkor sem volt másképp. Igazából sosem akartam világhírű szólista lenni. A nagybőgő az amúgy sem igazán arra való hangszer. Nem mondom, vannak nagyon jó szólisták, de nem az az alapvető célja a hangszernek. A hegedű vagy a zongora például remek szóló hangszerek, a nagybőgő általában jobban hangzik, ha tényleg a basszust adja egy több tagú zenekarban.



– Vannak emlékezetes pillanatok koncertekről, amiket esetleg felidéznél?

– A legemlékezetesebb pillanataim szimfonikus zenekarral való koncerteken születtek. Középiskolában évente kétszer rendeztek nagyobb fellépéseket, amiben az iskola minden szimfonikus hangszeren játszó tagja részt vett. Ezek általában a manchesteri Bridgewater Hallban voltak megtartva, és leadták a televízióban és a rádióban is. Ilyenkor nem volt tanítás, hanem helyette napi 6 óra próba. Az a fellépés, amit minden zenész barátommal emlegetünk, az a 2019-es év végi koncert volt, Gustav Mahler 8. szimfóniáját játszottuk. Ez egy nagyon hosszú darab, 170 zenész és ennél is több énekes szükséges.Talán az, hogy ennyien vettünk részt, csak fokozta a jó hangulatot. Mindenkinek szenvedélye volt a zene, ez hozott minket össze.



– Van példaképed? Ha igen, ki és miért?

– Sok művészre felnézek, mert jól játszanak, de ha ki kéne emelni akkor Božo Paradžik, egy horvát származású zenész, akinek tavaly el is jutottam a koncertjére. De ha már itt tartunk muszáj megemlítenem Szűcs Dávidot, aki Szabadkán a tanárom volt. Ő szerettette meg velem igazán ezt az egészet. Mindig mindenhez pozitívan állt hozzá, nem úgy viszonyul a diákjaihoz mint tanár, hanem mint barát. Sokszor kérte azt is, hogy ne hívjam tanár úrnak és ne magázzuk.

– Sokfelé utaztál már a világban, mi volt a legszebb hely, ahol zenélhettél vagy ahova a zene által eljutottál?

– London és Oslo maradtak meg a legjobban. Mindkét helyre az angliai Chetham's School of Music iskolai zenekarával mentünk. Hatalmas élmény volt.



– Zenélés mellett mivel foglalkozol még? Mit szeretsz szabadidődben csinálni?

– Újabban kezd érdekelni a csillagászat, ha éppen nem a barátaimmal vagyok, akkor csillagászattal kapcsolatos műsorokat nézek, vagy rajzolgatok. Habár meg kell hagyni, az egyetem mellett nem sok szabadidőm van.

– Hol képzeled el magad tíz év múlva?

– Mindenképp szeretnék férjhez menni és családot alapítani, valamint a legboldogabb akkor lennék, ha felvennének egy szimfonikus zenekarba és velük koncertezhetnék a világ minden táján.

– Sok sikert kívánok a jövőben! Remélem, hogy teljesülnek a vágyaid. Köszönöm a beszélgetést.

Forrás: Newsroom Communicator