Az elveszett Éden – filmekről, gyerekkorról, hivatásról – Bicskei Zoltánnal

Bús Viola

2021. 06. 14. 17:54

Bicskei Zoltán magyarkanizsai filmrendező, grafikus. Film utáni érdeklődése még gyerekkorában fogant, és a mozgókép iránti tisztelet, szeretet mindmáig megmaradt, annak ellenére, hogy – saját bevallása szerint – mára szinte minden (mozgó)kép egysíkúvá, arctalanná vált.

– Hogyan kezdődött a film utáni érdeklődés, mi keltette életre magában a filmrendezés utáni vágyat?

– Szüleim szerint négyéves voltam, amikor először elvittek moziba. Jó volt a választás, ezt sokkal később tudtam meg. Albert Lamorisse: A piros léggömb című filmtörténeti remekművét néztük. Szöveg nélküli, félórás kis játékfilm, ami az ellopott gyermekkorról szól. Később, huszonnyolc év múlva, amikor Párizsban újranéztem ezt a filmet, keresve a helyszíneket, hiszen ez a film ott játszódik, rádöbbentem lelki terheimre és a bennem nyomott hagyott valóságra.
Tizennégy éves koromig nem volt televíziónk. Ez abban az időben normális volt, az én korosztályom még a moziban nőtt föl. Igaz, hogy akkor hetente négy film volt Magyarkanizsán. Sokat jártunk moziba, de azt kell mondanom, hogy az akkori repertoár össze sem hasonlítható a maival. A kilencvenes évek elején jött egy törés, s onnantól kezdve fokozatosan kiszorítanak minden komolyságot a mozikból. A mi időnkben még nagyon sok értékes filmet vetítettek, és az utcákon álltak sorban a jegyekért.

– Milyen emlékei vannak még a gyermekkorából?

– A gyerekkorunkat kint a természetben töltöttük, végig… Utcákon, tereken, Tiszán, parkban, erdőkben bandáztunk, játszottunk, tehát volt egy élő képi világunk, egy tapasztalati alapú élményvilágunk. Sajnos, manapság mindenki a kész mozgóképekhez kötődve nő fel, ami megöli a képi fantáziát is. Valamikor a hatvanas években megjelentek a szuper nyolc milliméteres kamerák, ez még mindig nem a videó, ez film. Talán két-három kamera lehetett a városban, az egyik apámé volt. Ennek köszönhetően én tizenöt évesen csináltam meg az első kis filmetűdömet. Ezek három perces kazettákon voltak. Ausztriába és Svájcba kellett küldeni előhívatni, nagyon drága volt. Az elkészítése nem ment könnyedén, mindenki kézzel vágott és ragasztott, és lemezjátszóról adtunk hozzá zenét. Vajdaságban akkoriban ketten-hárman filmeztünk így. Ezek az etűdök költőiek, nem eseményhez kötődnek, animáció is van bennük, és egy kis ironikus játékosság. Az érdekes az, hogy ami akkor itt Kanizsán megtörtént, az megtörtént Zomborban, Újvidéken is, ugyanabban az időben, úgy, hogy nem tudtunk egymásról, csak hat-hét év múlva derült ki, amikor találkoztunk Újvidéken. Ez műkedvelői, amatőr filmes társaság volt, nem a hivatalos filmvilág. A hivatalos filmvilágban elismert rendezőként egyedül Vicsek Károly volt jelen. Akkor már indult a televízió, dokumentumfilmeket, tévéjátékokat is csináltak a tévéhez, a hivatalos állami médiához kapcsolódóan. Én nem szerettem volna ebbe alkotóként bekapcsolódni (technikusként dolgozva láttam ezt a tévében), mert engem a belső szabadságom, látomásom érdekelt és tudtam, éreztem, hogy a tévében, vagy bárhol a hivatalos életben ezt nem lehet megcsinálni.

– Melyik volt az első filmje?

– Az első komolyabb nekifutásom egy dokumentumfilm volt, 1992-ben jelent meg, amit az első mesteremről, Dobó Tihamérról csináltam, szuper nyolccal, kínlódva, mert az egy drága mulatság volt abban az időben. Én akkor a tévénél dolgoztam technikusként, egyszerű feliratozóként, és Vicsek Károllyal beszélgettünk a filmemről, így kaptam egy lehetőséget az Újvidéki Televíziótól, hogy elkészítsem jobb felszereléssel a filmet, így született a Dobó Tihamér vonásai. Ez már tizenhat milliméteres filmre készült, a tévé is ezzel dolgozott. Volt saját laboratóriuma Újvidéknek, így előhívták, külön hangsávban. Ez volt az első hivatalos technikával készült filmem. A második 1993-ban a Szikfilm, egy játékfilm, körülbelül húsz perces, amit felvállalt az Újvidéki tévé, hogy megcsinálja, így tudtam a szabadságom is megőrizni, mivel a nyersanyagot én hoztam Budapestről. Ezután elkezdtem álmodozni egy nagy játékfilmről, ami majd tíz évet foglalt magába az első megálmodástól a megvalósításig. Ez volt a Nagyapáti Kukac Péter mennybemenetele, amit 1999-ben befejeztünk, és 2000-ben volt a bemutatója. Harmincöt milliméteres, igazi mozi méretű játékfilm, teljes egészében magyarországi pénzből. Nagy harc volt létrehozni, de olyan lett, amilyennek elképzeltem.

– Hol játszódnak a filmek, s milyen témájúak?

– A látott és megélt élményből indultam ki mindig. A gyerekkori filmjeim is Kanizsa utcáin játszódtak, pocsolyába tükröződő templom, Tisza-part… ezekből egy etűdszerű álom, belső kavargás, versszerű valami született, amit nem lehet megfejteni micsoda, még én magam se tudom. Hol színhez kötöttem, hol formákhoz, - a kamaszléleknek szabad csapongásai. Később, amikor Pesten tanultam, láttam, hogy ugyanilyen csapongó fantáziájú filmeket csináltak mások is, mindenféle történet nélkül, „csupán” a képek belső ritmusával, árnyalataival, stb. dolgoztak.

– Minek tartja magát elsősorban: írónak, rendezőnek vagy grafikusnak?

– Az imagináció magamról kisgyerekkorom óta mindig az volt, hogy rajzoló vagyok s maradok. Az is maradtam. Maga a művészet így hatvanon túl már nem cél, hanem egy eszköz, egy természetes dolog. Az emberi élet a legfontosabb, az számít. Jobb lett volna, ha erre hamarabb ráérzek.

– Mi a világképe, az elképzelése a jövőről?

– Egy pillanatrajzzal kezdeném, mert nem fogtuk még fel, hogy az első biológiai/média-világháborút éljük meg. Nevezhetjük bárhogy, a lényege ez. A jelenlegi világ megpróbálja a maradék életformát, amit már így is szétvert, teljesen uniformizálni. A globalizációt egy nagy agy-gyalunak és totalitarizmusnak tartom. Nem is fog sokáig élni, mert tarthatatlan. Szétdurran, mint egy kis gömböc, amikor túl nagyra fújja magát. Egyénileg meg kell őrizni az életet, az élet minőségét, az élet erejét és a méltóságát. Amíg nem létezett média, mindenki a saját tapasztalatából indult ki, és az ősök tapasztalatából. A józan eszünkre, a józan, jó, paraszti, vajdasági eszünkre kell hallgatnunk. A filmnek pedig nem látom a jövőjét, nem születnek már olyan emberek, akiknek tiszta lesz a szemük, és lesz saját képi élményük. Minél több a technikai dolog körülöttünk, annál szegényebbek leszünk, mert mindez elvesz az életünkből időt, közvetlenséget, érzelmet, tartalmat.

– Hová vezet ez az elszegényedés? Honnan meríthet a kor művésze?

– Valójában minden művészet alapja a zene. A zene hullámjelenség, ekként eleve olyan a léte, mint a világmindenségé. A legerősebb és legősibb művészet, hiszen azonos a világ rezgésével. Ennélfogva nem lehet úgy rajzolni, vagy képet szülni, hogy az ne zeneies legyen, vagy benne ne legyen érzékelhető a zeneiség. Én tusvonallal rajzolok, ami nagyon rokon a mi pusztai világunkkal (a sztyeppe nyugati része), alkotói világa hasonlít a kínai és japán rajzokra is. Ez a fajta rajzmód teljesen a zeneiségen alapszik, ahogy húzod a vonalat, azt akár el lehetne muzsikálni is. Minden kép arányokat tükröz, és az arányok legtisztábban zeneileg leképezhetők. Ugyanakkor a zene az, ami a legmélyebbről megrendíti az embert, és képessé teszi arra, hogy lélekben megváltozzon. Én mindig akkor gyógyultam meg vagy változtam meg, amikor nagyszerű, megrendítő zenékkel találkozhattam. Élő zene volt mind. Ezért vagyok most szomorú, hogy a zenészek egy sötét dobozba kiabálnak, ahelyett, hogy eljárnának a balkonok alá, a parkokba, a házak udvarába, öregek háza udvarába, ha már máshova nem lehet. Erdőkbe kellene kimenni, kirándulni, muzsikálni.

– Végezetül: milyen a jó film? Vannak-e kedvencei?

– A film most a legrosszabb korszakát éli megvalósulásában, hatásában is. Nincs is filméhség. Régen elutaztunk filmet nézni Újvidékre, Budapestre, Belgrádba – hol van ma már ilyen… Ma már minden helyiségben, szobában, teremben, üzletben megjelenik a mozgókép. Régen például még egy krimi is nagyban különbözött egymástól, attól függően melyik országban készült. Ma már a mozikban, a tévében semmi nem különbözik, arctalanná vált minden. Azokat a filmeket szeretem, amelyek érzelmileg nagyon megráztak. Úgy is mondhatnhám, hogy felráztak. Például: Federico Fellini, Andrej Arszenyjevics Tarkovszkij filmjei, vagy A piros léggömb, Szőts István filmjei, illetve a Kuroszava filmek, amiben a keleti attitűd nagyon tiszta, nagyon szép. Például: Kagemusha (Árnyékharcos), a Ran (Káosz) vagy az Álmok. A film ezt is jelenti számomra: az elveszett, álmodó világot, az elveszett, látható Édent.

Forrás: Newsroom Communicator