Próbáltam megfesteni azt, amire emlékeztem

Tóth Zsuzsanna

2024. 01. 03. 21:04

Miroslav Jovančić szabadkai születésű festőművész, zenész, tanár. Hogy mindez hogyan alakult ki az életében? Mi a művészet jelene, jövője? Számára mit jelent a művészet? Erről mesélt nekem a műhelyében.

Mikor és hogyan alakult ki a művészetekhez való vonzódása?

- Ez a kérdés a fejemben már rengetegszer megfordult, már csak kíváncsiságból, mert hogy pontosan mikor is kezdődött, annyira nem fontos. De én kíváncsi voltam arra, hogy tudom-e hátrafelé nézve lekövetni ezt az egész idővonalat, és megtalálni, hogy hol kezdődött. Engem is érdekelt a dolog. Nagyon sokszor próbáltam visszaemlékezni ezekre a bizonyos pillanatokra, a kezdetekre, mert véleményem szerint ezek azok, amelyek ki tudják alakítani az emberben a kíváncsiságot, az érdeklődést. Ezek nem folyamatok, hanem pillanatok, melyek megindítják ezeket a területeket, megmozgatják őket. Nekem szerencsém volt, hogy a családban és a család körüli körökben volt sok olyan ember, akik a művészetek iránt érdeklődtek, sőt, voltak olyanok is, akik egyszerre kedvelték és művelték a dolgot. A nagybácsim színész volt a Népszínházban, például ez is egy fontos dolog volt számomra. Gyermekkoromban alakult ki a kapcsolat a színházzal, amihez elmondhatatlanul varázslatos élmények fűződnek. A nagybácsim, Barácius Zoltán vezetett be. Gyermekkorom óta jártam, néztem a próbákat, ültem a színészek közt, hallgattam, hogy miket beszélnek, néztem miket csináltak, utaztam velük különböző városokba, ahol játszották az előadást. Szerettem a színházban azt a varázst. A fényjátékok, a formák, hangulatok létrejönnek, és ott vagy benne. Mindig ilyen álmodozó fajta voltam.
- Szerettem olvasni, és olvasás közben sokszor illusztrációkkal találkoztam, ez is egy nagyon fontos dolog volt. Az illusztrációnak az én esetemben olyan mágikus ereje volt, hogy beleszippantott a történetbe. Emlékszem egy ifjúsági regény sorozatra, amihez egy horvátországi képregényalkotó készítette az illusztrációkat. Nyeltem azokat a könyveket, olvastam, vártam, hogy jöjjön a következő illusztráció, és akkor megálltam, és csak bámultam. Mert általában szó szerint illusztrálta a történet egyes pillanatait. Talán korai gyermekkoromban volt az, amikor ezek a hatások miatt, amelyek a környezetből jöttek, kezdtem másképp érezni a dolgokat. Gondolom, hogy jobban odafigyeltem a művészetre, olyan dolgokra, amelyeket nem értettem egyáltalán. Például a nagybácsim lakásában voltak híres festők munkáinak másolatai. Volt nála néhány francia rokokó festő, azóta sem találkoztam azokkal a jelenetekkel, amit ott láttam, de szinte biztos vagyok benne, hogy rokokó periódus. Tele növényekkel, és azok között gyönyörű női testek. Zoli rögtön észrevette, hogy érdeklődök a festészet iránt. A másik kép az egy Gauguin festmény volt, egy falusi jelenetet ábrázolt, de Gauguin kifordította a világot, egy teljesen lehetetlen helyzetet hozott létre színekkel. Majdnem olyan, mint egy zeneszerző, csak nem hangokkal, hanem színekkel dolgozik. Ezen a festményen vannak fekete disznók. Megszámoltam őket, és láttam, hogy az egyiknek hat lába van. Igazából az egyik disznó eltakarta a másiknak a csücskét, de nekem az egy disznónak nézett ki. Kérdeztem Zolit, hogy milyen az a hat lábú disznó? Nagyon furcsa volt, hogy engem ezek a dolgok érdekelnek. Ilyenkor hat éves lehettem. De ez mind azért van, mert ezekkel a tárgyakkal volt szerencsém találkozni. Olyan helyekre csöppentem, olyan volt a sorsom, hogy létre tudtam hozni ezzel a megfelelő kapcsolatot. Úgyhogy, ha van valamilyen érdeklődés az emberben, hogy el van rejtve a DNS-ben, az olyan, mint egy tartály valamilyen üzemanyaggal, de kell hozzá egy szikra. És ezek a szikrák ezek a pillanatok, amelyekről beszélek. Úgyhogy én már nagyon korán éreztem egy mágneses vonzást.
Egyszer, a tengeren, - mindig gyalog mentünk a strandra- , ahogy mentünk, ott voltak az udvarok, ahol az emberek már ébredeztek, kezdtek dolgozni. És egy férfi valami nagy márványtömböt egy nagy fűrésszel vágott, a por óriási volt, minden fehér volt. Csak elmentünk mellette. A strandon ott voltunk egész nap, este jöttünk haza és ott mentünk el az udvar mellett, ahol a szobor már kész volt. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, hogy ezt hogy csinálta meg. És amikor legközelebb mentünk a strandra, fogtam két kődarabot és elkezdtem őket ütögetni, és ezt csináltam egész nyaraláson. Ez volt az az izgalom, az a szikra, hogy saját kezemmel csinálni valamit. Ezt gondoltam gyerekként, és ezt gondolom ma is, hogy ez a csúcsteljesítmény. Azzal, hogy most sokkal többet tudok, amit akkor gyerekként talán csak éreztem. Így valahogy kezdődött, a környezetből, a gyönyörű tapasztalatokból, ezekből az érzésekből, amelyeket a tapasztalatokon keresztül tudtam magamévá tenni. Ezek az érzések minden izgalomnál nagyobbak voltak. Az olvasás, színházba járás, néztem a reprodukciókat, vagy néztem a tévében valamit a festészetről, a művészetekről. Ezeket a dolgokat nyeltem már gyerekkorom óta. Találkozásom a zenével is nagyon fontos.

Hogyan tud a különböző művészeti ágak között párhuzamot vonni, esetleg van-e olyan, amelyet előnyben részesít?

- Ezen is sokat gondolkodom, ahogy egyre idősebb vagyok. Ez nagyon érdekes, míg az ember fiatal, addig csak csinálja a dolgokat, nem nagyon foglalkozik azoknak az eredetével. De aztán, amikor próbáljuk valahogy helyrerakni fejünkben a dolgokat, akkor kezdünk ezen gondolkodni. Gondolom, hogy az én esetem nagyon jól illusztrálja az én hozzáállásomat ezt a kérdést illetően. Én úgy gondolom, hogy a művészet mint egy óriási terület, sok kisebb területből áll össze. Ez egy nagyon szubjektív dolog, de szerintem igazából mind ugyanarról kell, hogy szóljon, csak más formában, más nyelveken megszólaltatva. A zene esetében hangokról beszélünk, harmóniáról, dallamról, ritmusról. De ezek csak eszközök. Költészetben a szavak. De azok a szavak leírják, megfestik a gondolatot. A festészettel, képzőművészettel ugyanez van. Annak is véleményem szerint az a célja, hogy egy élményt tudjon az embernél létrehozni. Hogy nyújtson egy olyan lehetőséget, hogy az ember például jól érezze magát, vagy együtt érezzen azzal, amit lát. És ebből kifolyólag azt gondolom, hogy a nyelven, amelyen megvalósul, szinte semmi különbség nincs is. Nem hallottam jó és izgalmas zenét, ha nem volt meg benne ez a szikra. Nem láttam izgalmas művészeti alkotást sem, ha ez a szikra nincs benne. És az olyan versek sem tetszettek, amelyekben ezt nem éreztem, nem mozdított meg, nem érintett meg.
Gondolom, hogy az én esetemben a zene és a festészet egy ideális kombináció. Ezt a saját tapasztalatom mondja, nem én. Nagyon nagy harcban voltam a zenével, de ez a fiatalkoromra vonatkozik. Aztán amikor az ember elkezd másképpen gondolkodni, akkor rájön, hogy igazából az az idő nemhogy idővesztés volt, hanem óriási nyeremény, mint például zeneiskolába járni. Miért? Mert azt a hasonló izgalmat, amit a képzőművészet tudott nekem adni, egyszerre elkezdtem megtalálni a zenében is. Ezzel az én idegrendszerem két forrásból táplálkozik. Aztán amikor komolyabban kezdtem foglalkozni a képzőművészettel, akkor találtam a történelemben példákat, hogy ez már számtalanszor megtörtént, hogy megvolt ez a két világ, például Leonardónál. Azt állítják, hogy nagyon jól muzsikált lanton. Kandinsky nagyon jól ismerte a zeneelméletet. Az ő alkotásai zenei formává váltak, és ilyen neveket is adott nekik. Paul Klee fantasztikus festő. Gyönyörű, érzékeny színvilággal rendelkezett, és emellett kiváló hegedűs volt. Rengeteg ilyen példa van, hogy szerintem nemhogy zavarják egymást, éppen ellenkezőleg. Táplálják, felépítik egymást, felváltva mozognak. Egyszer az egyik részesül előnyben, a másik háttérbe szorul, de ez csak azért, mert nem tudsz két dolgot egy időben csinálni.
Azt gondolom, hogy nagyon jól hatnak egymásra a különböző művészeti ágak. Egy ideális, utópisztikus világban, az lenne az igazi, hogyha különböző művészeti ágakban aktív alkotók leülnének együtt, kommunikálnának egymással. Ez szerintem nagyon hiányzik a mai világból. Ezek a körök most le vannak zárva, és nem nagyon érintkeznek. De ez nagyon szubjektív dolog, hogy ki fogja magának megengedni, hogy más forrásból is táplálkozzon. Én mindig azt mondom, hogy nem elég a szakma, az csak egy tudás. Azzal mit lehet kezdeni, ha nincs mit mondani? Én keresem ezt a fajta narratívát az alkotásban, amely úgy tud beszippantani, mint a színházban a színpad. Ha nincs, az engem hidegen hagy, ami nem jelenti azt, hogy másnak nem izgalmas az, ami éppen látható. De minden ilyen mozgalomnak, területnek egy célja van, és az az élmény. Ezeket a tapasztalatokat nem lehet csak a szakmában elnyerni, más világokból kell kölcsönözni, megnyerni. És gondolom, hogy nem teljes a művész, ha csak nagyon ügyes keze, nagyon jó szeme van, de nincs mondanivalója. Az, hogy mi a mondanivaló, az már egy másik dolog. De szerintem nem gond, ha vannak átfedések a művészetek között. Sőt, az én esetemben muszáj, nagyon nagy örömmel csinálom. Amikor festek és amikor muzsikálok ugyanaz történik az idegrendszeremben, ez ugyanaz a fajta izgalom. Valamikor elveszítem az időérzékemet is, van, hogy tíz órája itt vagyok, és észre sem vettem. Amikor azt csinálod, amit szeretsz, másképpen érzed az időt is.



Végül miért lett festőművész?

- Ezért a szüleim a ,,bűnösek”. Anyám szeretett énekelni, én pedig kellett, hogy hegedüljek neki. Én ilyenkor becsuktam a szemem, és ábrándozni kezdtem. Édesapám hozott haza regényeket, könyveket… Egyszer hazahozta Federico Garcia Lorca összes versét. Én elkezdtem olvasni, de gyerekként halvány fogalmam nem volt a szavakról, a tartalomról. De a szavak ritmusa, amikor olvasod, már magában muzikális. Van benne egy kilengés, egy muzikalitás. És kezdtem azon gondolkodni, hogy hogy lehet így összerakni a dolgot, hogy nem tudod, hogy miről szól, de tetszik. És ez a művészetnek a csodája. Legtöbbször nem is muszáj tudni, csak egyszerűen van egy érzés, hogy de jó! - ez kellett nekem. És úgy gondolom, hogy ez talán a művészetnek a legnagyobb csodája. Arról, hogy festő legyek, akkor döntöttem, amikor Zoli elvitt Nagybecskerekre, ahol volt egy Tivadar Vanjek festmény, aki nagy vajdasági festőművésznek számít most is. És ott, abban a kis házikóban, ami a Béga partján van, nagy udvarral, padlással, kint a nagy eperfa, bent volt ez a Vanjek festmény. Egy tengeri jelenet, egy hajó, ami egy gyermek számára nagyon megfogó, varázslatos. Emlékszem, ahogy néztem, Zoli kimondta azt a híres mondatot, hogy ,,Jaj, Istenem, csak ne legyen belőled festő!”. Gondolom, hogy abban a pillanatban történt ez a dolog. Miért mondta ezt most nekem? Ő akkor főleg a romantikus festőknek a sorsára gondolt, akik éheznek, alkoholizálnak… Sok esetben ez igaz, de nem mindig. A mai világ teljesen más tempóban jár. Gyermekkoromban volt ez a döntés, édesapámat nyaggattam, mert ő jóban volt egy Trišić nevű képkeretezővel, aki a szabadkai képkeretező mester, Búza Misi nagytatája. Én gyakran bementem abba a műhelybe a piacon, ahol a gobelin keretek ki voltak rakva a falon. Úgy nézett ki, mint egy kiállítás. És láttam, hogy valaki hozott egy keretre felfeszített vásznat, én akkor már tudtam, hogy vászonra kell festeni. És én addig nyaggattam apámat, hogy hozzon nekem a Trišić-től egy vásznat, mire egyszer hozott egyet, ami enyv felülettel lett bevonva és erős szaga volt. Én másnap már rögtön festettem rá, valami Van Gogh jelenetet akartam, ami persze szinte pocsék volt. De nekem gyerekként az volt a nagy élmény, hogy én ezt tudom művelni, az eredmény nem volt fontos. Maga a folyamat amíg csináltam, és az a sok harc, ahogy apámtól kikönyörögtem a vásznat.. Talán ő is megérezte, hogy ez mennyire erős szenvedély nálam. Igaz, aztán nem engedtek képzőművészeti középiskolába, hanem a Szabadkai Zeneiskolába kellett beiratkoznom. Én ezt muszájból tettem, de persze akkor még nem tudtam, amire csak utána döbbentem rá, hogy mennyire hasznos volt ez a négy év. Mert az a tudás, tapasztalat, élmények, pillanatok, fellépések és minden, ami azzal jár, úgy gondolom, hogy engem mint képzőművészt is alakítottak. Már mielőtt iskolába indultam volna, eldöntöttem, hogy festőművész leszek. Képregényeket rajzoltam, sőt, volt egy képregényalkotó körünk. Az osztályomban még összetoboroztam 2-3 havert, akik közül az egyik nagyon jó festő lett, a másik sokáig rajzolt, és most elkezdett festeni. Nagyon érdekes dolog, mással foglalkoznak, de még mindig csinálják, még mindig szükségük van arra az élményre, amit ez tud nyújtani. Gyerekkoromban nem tudtam, hogy ez miből áll, de vonzódtam, éreztem és átadtam magam. És azt is gondolom, hogy szerencsém volt, mert sokan érzés szerint nem jól döntenek. Úgy tűnik, nekem van egy védőszentem, mert sokszor cselekedtem meggondolatlanul, bátran, olykor hülyeségeket tettem, de valahogy jól jöttek ki ezek a lépések.

Kik a példaképei? Kik inspirálják a festészetben, vagy a zenében?

- Az érdeklődésem változott az idő múlásával, ami szerintem egy logikus folyamat. Amikor gyerek voltam, akkor a képregények voltak nagyon izgalmasak számomra, utánaolvastam, az alkotókról tanultam, sőt, amikor volt rá alkalom, akkor vásároltam is különböző folyóiratokat, amelyek a képregényelmélettel foglalkoztak. Voltak komolyabb folyóiratok, mint pl. a Pegaz. Ott tudtam találkozni a kedvenc alkotóim életrajzaival, érdekességekkel. Szerettem Prince Valiant-ot, ami egy képregénysorozat középkori vitézekkel. Andrija Maurović egy horvát képregényszerző, akinek volt egy Stari mačak című sorozata. Ez az öreg macska egy olyan hőst alakít, aki egy bajszos, vékony, száraz alak, akit többször is le tudnak lőni, de ő mindig feléled, mert ugye a macskának több élete van. Fantasztikusan rajzolt, kiváló képzőművész volt, gyerekként ilyen emberekre néztem fel. Amikor elkezdtem képregényekkel foglalkozni, nagyon gyorsan rájöttem, hogy a képregényeknek is van egy keretük. Mennyit bírnak? Mennyire képesek? Persze aztán rájöttem, hogy lehet fejleszteni, de én akkor megijedtem attól, hogy mi lesz, ha én ebből a keretből nem tudok kilépni? Van egy forgatókönyv, egy menet, ahol létre kell hozni a jeleneteket. Az ábrázolással kapcsolatban vannak izgalmas dolgok, de mégis van egy keret. És megijedtem, hogy én többet akarok, úgy éreztem, hogy lehet, nem ez a legjobb ötlet, de ma is nagyon szeretem. Sőt, gondolom, hogy egy pici abból a képregényes narratívából átcsöppent a festőművészetembe is, a ,,szeretnék mondani valamit” féle poétika. Mert én semmi mást nem szeretnék, csak kimondani a dolgokat.

A képein gyakran jelenik meg a macska, hal, víz, hegedű. Mit jelentenek ezek?

- Én vártam egy kicsit azzal, hogy egy sajátos világot próbáljak létrehozni, vagy az is lehet, hogy nem voltam képes rá. Az én esetemben volt egy kis alkotói ,,blokk”, ami nagyon jót tett nekem. Nem foglalkoztam képzőművészettel éveken át. Ahogy az egyetemet befejezve elkezdtem dolgozni a tanügyben, jöttek ezek az izgalmas évek, évtizedek. És az ember elveszik abban a kegyetlen morzsolóban, abban a mindennapos tusában. És az egyik pillanatban rájöttem, hogy lehet, hogy el vagyok veszve, olyan értelemben, hogy soha nem fogok visszatérni. Akkor megint elkezdtem rajzolni, és az nagyon jót tett. Éveken át csináltam, és az egyik pillanatban elkezdtem kicsit komolyabban gondolkodni azon, hogy mit szeretnék én mondani? Mert visszagondolva arra, hogy hiába mester valaki, ha nincs mondanivaló, nem lesz jó. Tudok átlagos festőket, ha a technikát és a teljesítményt nézzük, akik nagyszerű festők, és abszolút megfelel a nyelv ahhoz, amit akarnak mondani. Sőt, nem lehet másképp elképzelni. Akartam egy döntést hozni, és valahogy megmozdítani saját magamat olyan értelemben, hogy: Jó, most akkor mi legyen? Még mindig van ez a fiatalságra jellemző vágy, hogy felfigyeljenek rád, észrevegyenek. Ez aztán eltűnik, de akkor még jelen volt. Gondoltam, hogy ezt talán az ösztönökre kell hagyni, és egyik pillanatban rájöttem, hogy azt kellene festenem, ami engem boldoggá tesz, és valamilyen értelemben érint. Akkor elkezdtem gondolkodni, hogy mi is volt régen. ,,Egyszer, amikor korán reggel beültem a csónakba… Jön fel a nap…” Ezt szeretném megfesteni. De nem konkrétan azt, hanem azt az érzést. Ekkor valamilyen kis homályos vezérfonal kezdett létrejönni. Akkor kezdtem ezt létrehozni. Ez olyan, mint egy nyelv. Beleraktam a képekbe a számomra fontos tényeket: halacskák, növények, nádas, víz, emberek, barátok… Az emberiségnek annyi vetülete van, hogy nem győzöd őket szeretni. Én ezekből táplálkoztam, és ma is ezekből merítek. Például ott van a tűző nap, meg sem tudom mondani, hány évet töltöttem alatta, amikor jártam horgászni. Ott van a Hold, azt is ismerem. Sokszor láttam mindenféle helyzetben. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyedüli ember a világon, aki ezt tapasztalta. Sok zenei tartalom van, azokat a pillanatokat is megörökítem, amik a zenéből származnak. Szeretem festeni a saját hegedűmet, mert az számomra készült, az olyan, mint a gyermekem. Festem a fontos embereket az életemből, család, barátok, szerelmek, akik elfoglalták a helyüket az én emlékezetemben, ami olyan, mint egy doboz, ami tele van tárgyakkal, és mindegyiknek tudod a történetét. Nem azt festettem, amit láttam, hanem próbáltam megfesteni azt, amire emlékeztem. A kettő között lényeges különbség van. Az egyik inkább a realizmus irányába vezeti az embert, de én nem éreztem azt, hogy a tökéletes ábra tudja tükrözni magát az élményt, ezért próbáltam ezt a másik nyelvet. Úgyhogy ezek a szimbólumok azzal a szándékkal épülnek a képbe, mert többet mondanak rólam, az egész narratíváról, vagy egyszerűen közreműködnek a narratívával, fontos részévé válnak. Nagyon sokszor van dekoratív szándék is, ami tiszta képzőművészeti szándék, de azt is hagyom. Van, amikor annak is van egy másmilyen szimbolikus vetülete. Egy ideig volt a repülő, ami szimbolizálja a vágyat az ismeretlen iránt, a víz, ami titokzatos, rejtelmes. Sok mindent kaptam a víztől, pl. az időt, hogy foglalkozzak számomra fontos világokkal, nyugalmat, amikor el tudtam utazni a fejemben és valahol máshol kikötni. Ezeket szeretem megjeleníteni a képeken.





Ha jól tudom, tanít is. Melyik korosztállyal milyen foglalkozni? Hogy lehet a fiataloknak átadni a művészetet?

- Amikor a képzőművészet tanításáról beszélünk, annak véleményem szerint nagyon fontos szerepe van az ember életében. Ez egy nagyon érdekes terület, mert az általános iskolától kezdve legalább két sávon kell gondolkodni: az egyik az ügyességek elnyerése, a másik az maga az élmény, amit a képzőművészet tud adni. Az ügyesség az egy fejleszthető képesség, és a jó tanár képes a diákot felemelni ilyen értelemben. Az általános iskola felé már kezd sematikussá válni, mert az a szabadság, amit a gyermek érez, eltűnik, ahogy kezd szembeszállni a mindennapokkal, az elvárásokkal, osztályzatokkal, véleményekkel és sok minden mással. És akkor innen eltűnik az élmény, ami a gyermeknél volt, azért volt az jobb és izgalmasabb. Középiskolában kezdődnek a sablonok, a minták, az utánzás. Ott nehezebb, de nem lehetetlen. Ha meg kéne mondanom, hogy ki a jó művészetpedagógus, a válaszom egyértelműen az, hogy aki szereti azt, amit tanít. Ha ez nincs, ezt a gyermek érezni fogja az általános iskolában és a középiskolában is. Ezt nem lehet eltitkolni. Ahhoz, hogy sikeres legyen a folyamat, szükség van arra, hogy a szeretet benne legyen. És ha ez megvan, akkor a diák megérzi, hogy mekkora szeretet, tisztelet, becsület, hitelesség jön a tanártól, és ő azt próbálja visszaadni. A legrosszabb diák is képes erre, mert nem képes ellenállni ennek. Ez az én tapasztalatom, és a mai napig ezzel találkozom. Hogy hol könnyebb? Nem tudnám azt mondani, hogy valahol könnyebb. Egyformán nehéz, vagy egyformán könnyű. Számomra ez soha nem volt teher. Akkor volt teher, amikor olyan osztályt kellett tanítanom, akik látványosan ellen akartak állni a tudásnak, és nem érdekelte őket. Nekem ez a terület nagyon fontos, és szeretném másoknak is lehetővé tenni, hogy megtapasztalják ezt a fajta izgalmat, örömet, amit a művészet tud nyújtani. És ha ezt az osztályban 4-5 gyermek megtapasztalja, az nagyszerű dolog. Én ma is találkozom a volt diákjaimmal színházban, kiállítás-megnyitókon, olyan helyeken, ahol ez a fajta izgalom megtörténhet. Van egy olyan generáció, akik tudnak erre megfelelően reagálni, vagy egyszerűen szükségük van erre. Úgyhogy nem hiszem, hogy valahol könnyebb, de nincs is olyan, hogy nehezebb. Meg kell őket tanítani a dolgokra, és aztán ott kell lenni, hogy meg tudják osztani az ő gondolataikat a művészetről. Rá kell vezetni őket, hogy próbáljanak azzal máshogy is foglalkozni, nem csak úgy, hogy ez egy mesterség, amit elsajátítunk valamilyen szinten. Ezt középiskolában már kezdik érteni, úgyhogy ilyen értelemben az egy izgalmas terület. Ma-holnap képzőművészek, kollégák lesznek belőlük, és valamikor lehet látni, valamikor pedig nem. Egyszer csak meglepődik az ember, hogy valaki nagyon jó lett abban a szakmában, de nem lehetett látni. És a tanár az, aki ezt a fajta érdeklődést generálja. A saját kisugárzása muszáj, hogy hasson a tömeg egy részére. Lehet, hogy nem fog mindenkire hatni, de vannak szikrák, amelyek megjelennek a szemekben. Ez óriási teljesítmény.
Egyszer Budapesten, amikor álltam sorba a Bosch kiállításra, a Hősök terének másik feléről kiabál a volt diákom, akit általános iskolában tanítottam. Ő már valahol a nagyvilágban jár, de eljött megnézni a Bosch kiállítást, és találkozunk a sorban, és már biztos van 25-30 éve, hogy tanítottam. El lehetne felejteni rengeteg dolgot, de nem felejtette el, sőt, benne megmaradt ez a művészetek iránti szeretet. Ezek a pillanatok azt sugallják, hogy talán nem voltam teljes baklövés pedagógusként, hanem valamit azért mégis sikerült átadni. Ez számomra nagyon fontos.
Szerintem téves az az elképzelés, hogy ha tanítasz, akkor nem tudsz, ha tudsz, akkor nem tanítasz. Mindig van olyan kör, akiknek érdemes átadni a dolgokat, sőt, ha fontosnak tartja, bűn nem átadni. Én csak erre törekszem, hogy mindezt átadjam nekik. És amikor kérdezik, hogy ebből hogyan lehet megélni, akkor arra nem nagyon lehet válaszolni. Meg lehet belőle élni, de van egy dolog, ami fontosabb attól, hogy ebből meg lehessen élni, és az a fajta izgalom és élmény nyújtani fog neked valamit egy életen át.

A generációk között észlel-e valamilyen változást?

- Erre a kérdésre a válasz egyértelműen igen. Ezek a különbségek sokféleképpen nyilvánulnak meg. Lehet, hogy túl merész lenne, vagy nem lenne teljesen korrekt ezt leegyszerűsíteni, de ezek észlelhető különbségek egyik generációtól a másikig. Hogy pontosan milyen sorrendben kellene említeni azokat a jellemzőket, amelyek ezt a különbséget létrehozták, nem a leghálásabb feladat, de tény, hogy ezeket lehet látni. Gondolom, hogy a média fejlődése nagyon befolyásolja a diákokat. Ahogy a média irányítja az életet, megjelöli a területeket, amelyek “kell, hogy érdekeljenek”, így alakítanak ki generációkat. És ez azért elég veszélyes terület, ha ezt így vaktában csinálják, mert a kritikus gondolkodás elmarad. Elmarad az a bizonyos ,,Biztos, hogy ez így van?” féle hozzáállás, ami gondolom, hogy fontos egy fiatal ember részére. Gyorsabban fejlődnek, és sokkal érettebbek ezek a generációk, amelyekkel most találkozom, mint pl. 15-20 évvel ezelőtt. De ez talán azért van, mert az élet gyorsul, és a világ is hihetetlenül gyors, és a gyerekek csak tartják a lépést ezzel a gyorsulással. Szerintem ez nem a legjobb dolog, mert a felületet súroljuk és rohanunk, míg a lényegről szinte semmit sem tudunk. Én próbálok a gyerekekkel erről is valahogy beszélni. Mert ezt a témát az érdeklődésükre alapozva, beszélgetések, viták útján lehet megközelíteni. Az idő is gyorsul és a generációk is, hogy ez jó-e vagy rossz, nem fogok választ adni, mert ez se nem rossz, se nem jó, egyszerűen így van. A pedagógusnak a feladata az, hogy ezeket a változásokat le tudja követni. És aki tudja követni, tud haladni ezzel a hullámmal, az tudja tartani a lépést az új generációkkal, ami nagyon fontos. Abban a pillanatban, amikor nem tudnám, vagy úgy érezném, hogy a diákok nem tudják velem tartani a megfelelő kommunikációs szintet, akkor gondolom, hogy abbahagyom a képzőművészet pedagógiát. Én nem vagyok hajlandó arra, hogy a régimódi kaptafán akarjam megérteni az új generációt, mert minden generációnak van saját kis élete, saját problémája, élményei, álmai. Minden generáció ebben különbözik, és ebben egyforma, csak a formája másmilyen, mert a világ változik. És ezt a változást le kell követni, nem kell kötelezően szeretni, de ki kell használni. A digitális világot, ha okosan kezelik, ki lehet használni. A digitális világ nem fog téged kihasználni, ha te megragadod azokat a lehetőségeket, amelyeket nyújt neked, és egy gombnyomással megvan. Úgyhogy a képzőművészetben ezek a generációk nagyon érdekesen hasonlóan indulnak, mert minden elsős osztály egyforma, külön szeretnének állni valahogy. Hiszem, hogy érzik annak a súlyát, hogy ott vannak egy olyan iskolában, hogy érzik, hogy ez azért nem akármi, és hogy ez az érzés négy éven keresztül hogyan változik. És minden generáció másképpen kezeli ezt a helyzetet. Szerintem nekik ez egy nagyon jó élettapasztalat, mert négy éven keresztül egy kollégiumban laknak, bejárnak és képzőművészettel foglalkoznak és fejlődnek. Rengetegen elmennek egyetemre Budapestre, Pécsre, Debrecenbe, Szegedre, Újvidékre… Most már egy egész struktúrát fogunk létrehozni, hogy a volt diákjaink merre járnak. Nagyon sokan most már érett emberek, befejezték az egyetemet. Úgyhogy a generációk változnak, ahogy a világ változik. Ez van, ez nem muszáj, hogy jó legyen vagy rossz, ez egy jelenség, amit el kell fogadni. És az elfogadás az a kulcs, ami ezt a problémát meg tudja oldani.

Személyes meglátása szerint mi a jövője a művészetnek akár alkotóként, akár fogyasztóként? Hogyan lehet fenntartani?

- A művészettörténelemben volt már olyan periódus, amikor foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Egyesek meg is mondták, hogy a képzőművészet meghal, és hogy a képzőművészet világa át fog alakulni filozófiai tartalommá. Ma amikor ebbe belegondolok, igazából most sok ilyen irányzat van, ami egy kicsikét alátámasztja ezt az észrevételt, de nem teljes mértékben. Mert vannak olyan művészek is, akik még mindig formális értelemben festők, szobrászok, keramikusok, szóval a ,,klasszikus” képzőművészeti területeken lépkednek. Hogy mi a jövője? A jövője teljesen jó. Mi most nem egy olyan világban élünk, amely jól hat a képzőművészetre. Ez a kor az én korosztályomra vonatkozóan nem a legjobb. A világ egy permanens, általános vészhelyzetben, krízisben van. Ez persze befolyásolja az emberek életének a színvonalát is. De sajnos ez a színvonal nem csak az anyagi értelemben vett színvonal: ennek a lepukkanását más tényezők is okozhatják. Viszont ugyanúgy látom, hogy nem fog eltűnni az a fajta érdeklődés, ami engem is ebbe a világba terelt. Ezt ma is látom a fiataloknál, a gyerekeknél, a felnőtteknél. Gondolom, hogy ez egy olyan szükséglet, amelyet nem lehet teljes mértékben kiirtani az emberiségből. Lehet egy kicsit retusálni, amit egy ideje csinálnak, elég is lenne belőle, de még akkor is, akármennyire törekednek arra, hogy az embernek az elvárásai és az életszínvonala csökkenjen, nem tudják teljes mértékben megcsinálni, és ez a jó. A művészeteknek semmi bajuk nem fog történni, az érdeklődés viszont változhat. Egyszer majd megint fejlődésnek indul a művészet világa, elképzelni sem tudjuk, mennyire. Szerintem jelenleg nem a legjobb a helyzet, és lehet, hogy valami kritikus területen járkálunk, de lényegtelen, a művészet mint olyan nem fog eltűnni. Gondolom, hogy ami a világot illeti, a közönséget, mert a művészet az mindig a közönségnek készül, minden rendben van. Egyszer így, egyszer úgy. Én már láttam Rómában több kilométeres sort a Van Gogh kiállítás előtt. Nem nagyon tudom elképzelni a mai embert, hogy bevállalja valamiért azt a hosszú sort, de Van Gogh miatt beálltak. Na, itt a válasz. Az, hogy most a helyzet ilyen, amilyen, nem számít. A művészet olyan, hogy meg fog maradni, hogy a maga gyerekeinek a gyerekei egy hasonlóféle izgalommal tudják megnézni, megtapasztalni azt a valamit. Én bízom és hiszek ebben. Lehet, hogy laikus vagyok, vagy túl optimista, de hiszek az emberekben ilyen értelemben, hogy nem fog elveszni ez a szükséglet. Enyhül? Erősödik? Rendben. De nem fog eltűnni soha. Amit én személyesen csinálok, az nem a legaktuálisabb pillanat a művészetben. Nagyon klasszikus. Vászon, színek, ábrák, narratíva… ,,Juj, minek?” Most egy ilyen világot élünk, ez teljesen rendben van. Ha engem ez nagyon zavarna, már rég váltottam volna. De nem éreztem volna magamat jól, nem lenne hiteles, nem lenne igazi. Az emberi élet nagyon rövid. Én nem szeretném, hogy valaki úgy emlékezzen, hogy Miroslav a képein csak tálalta a fikciót, a hazugságot, a felületességet. Én csak megosztom az életem, hogy ez mennyire izgalmas, mennyire érdekel valakit, ez egy másik dolog. Éljen az élet! - mondta Frida - és éljen a művészet!

Forrás: Newsroom Communicator