Szembenézni és elfogadni

Dudás Norbert

2022. 03. 25. 16:49

Március 12-én Budapesten, 18-án pedig Szabadkán láthatták az érdeklődők a Kosztolányi Dezső Színház, az Átrium és a Kultúrbrigád közös előadását. A trianoni csata című produkciót Urbán Adrás rendezte. A darabról Bubi Dávid színművésszel beszélgettünk.

- Hogyan fogadtad a hírt, amikor megtudtad, hogy a budapesti Átrium színházzal fogtok közösen dolgozni?
- Nagyon-nagyon boldog voltam. Elsősorban azért, mert hallottam, hogy kik fognak játszani velünk. Nagyon vártam a találkozást, a közös munkát. Viszont izgultam, féltem is, de jó volt dolgozni velük. Szeretem az Átrium előadásait, láttam is már tőlük pár darabot, például a Desiré-n, de Budapesten is, amikor ott tanultam. Nagyon örültem a közös munkának.

- Az előadás Trianonról szól. Hogyan közelítetted meg ezt a témát?
- Először ráncoltam a homlokomat, mondtam, na most ezzel kell foglalkozni? Annyira engem nem érint, mert a saját identitásommal tisztában vagyok, de ahogy elindult a próbafolyamat, arra jöttem rá, hogy ettől nagyobbat nem is tévedhettem volna, hiszen nagyon sok kibeszélni és megbeszélni való van, ami mindenki számára fontos lenne. Egyfajta szembenézés tulajdonképpen. Fontos például, hogy letisztázzuk a sérelmeinket, ami a kisebbséget illeti, akár a 2004-es népszavazásra gondolva. Én nem tudok erről sokat, mert gyerek voltam, de érdekes volt ezzel is megismerkedni. Sokszor nem találtuk meg a közös hangot a budapesti színművészekkel. Itt például arra gondolok, hogy a kisebbségi létet ők nem élték át, nekik ez teljesen más. Nyilván én egy másik oldalát látom, én, aki itt nevelkedett Szabadkán, aki azzal találkozott, hogy vannak olyan emberek, akik verekednek, akik nem tudják elfogadni, hogy más nemzetiségek is élnek itt. Ez nekik odaátról furcsa, hogy például megvernek, mert magyar vagy... Persze van egy megértőbb oldal is, akik nagyon kedvesek, kollégák, barátok, ismerősök. Nekik teljesen normális volt, hogy közösen fociztunk az iskolaudvarban. Szóval egy nagyon jó projekt volt, remélem lesz még hasonló a jövőben.



- Hogyan zajlottak a próbák? Hogy kezdtétek ezt a témát boncolgatni?
- Négy hétig ültünk és beszélgettünk, minden, ami a csövön kifért. Ezek a beszélgetések nagyon fontos táptalajt adtak az előadásnak, fontos jelenetek születtek ebből, nagyon fontos mondatok. Próbáltunk mindenre rátérni, pozitívra, negatívra, tényleg minden oldalról megközelíteni. Érdekes és izgalmas beszélgetések születtek. Urbán András egyébként is így dolgozik. Alföldi Róberten, Péterfy Borin, Kovács Mátén látni, hogy nekik ez egy furcsa próbafolyamat volt. Alföldi Róbert és Péterfy Bori már dolgozott Andrással, de ott volt egy alapanyag, amit utána alakítottak, itt viszont nem volt, a beszélgetésekből születtek a jelenetek. A darabban a saját nevünkben beszélünk, ugyanakkor nem. Van benne egy érdekes kettőség, magunkat játszuk, de nem, és ez működik. A beszélgetések után kezdtünk el improvizálni. Kaptunk egy témát, amire kitaláltunk jeleneteket. Valami bekerült, valami nem. Később pedig összeállt szövegileg is az előadás.

- Milyen a hangulata a darabnak?
- Sokszor durva, keserű, ugyanakkor nagyon nagy humorfaktor, pont abból kifolyólag, hogy ki érti meg egymást, és hogy érti meg egymást. Olykor erősen abszurd.



- Milyen volt játszani a budapesti színművészekkel? Miben különbözik a magyarországi és a vajdasági színház vagy a színjátszás?
- Nagyon sok mindenben különbözik. A leglényegesebb talán az, hogy a magyarországi színészek sokkal jobban a szöveg értelmezésére, a szöveg mondanivalójára figyelnek, míg mi, vajdaságiak, sokkal jobban a szövegnek az érzelmi töltetével foglalkozunk. Izgalmas volt látni, hogyan elemeznek szöveget, hogyan építik fel. Kovács Máté kortárs, az SZFE-n végzett, nagyon jó volt vele játszani mint legfiatalabbal, hiszen ő is pályakezdő színművész, nagyon tehetséges. Izgalmas volt, hogy ő hogy találja meg magát az "Urbán féle" rendezésben. Ott volt Péterfy Bori és Alföldi Róbert, akiket nagyon tisztelek, megszerettem őket, előtte is szerettem, de most még jobban. Furcsa volt először, hogy "Sztárok! Úristen!", de nagyon elfogadóak voltak, ránk is szóltak, hogy nem kell ennyire, lazuljunk, tegeződjünk, színházat csinálunk, haverok vagyunk, ezért gyorsan áttört az első gát. Rengeteget lehetett tőlük tanulni. Volt, hogy nem tudták a szöveget, mert nagyon későn kaptuk meg, későn állt össze, de annyira ott voltak, annyira tudták, hogy mit kell mondani, hogy nem volt probléma. Nagyon jó volt látni, hogy kezelték a szituációkat, mennyi mindent tudtak hozzáadni egy-egy jelenethez, megoldáshoz. Azt az odaadást, elhivatottságot, amit ezekben a művészekben láttam! Én is úgy érzem, hogy odaadóan dolgozom, de ennyi nem elég. Alázat kell, még több energiát és időt kell fektetni akár egy-egy mondat megszólaltatásában, hogy ne csak energiában legyen megtolva, hanem értelmezésben is.

- Kinek ajánlod ezt az előadást? Ki nézze meg ezt a darabot?
- Minden magyar és más anyanyelvűnek, valójában mindenkinek. Trianon mint téma eleve sok embernél kicsapja a biztosítékot, de azt gondolom, hogy ezt el kell fogadni. Fel kell készülni, illetve elfogadónak kell lenni. Úgy ülni be, hogy ne legyen előítélet az emberben, fel kell rá készülni. Tudjuk, hogy milyen előadás készült, hogy Trianon milyen téma, de ne arra számítson a néző, hogy közösen fogunk sírni. Fogunk, de inkább úgy üljön be, hogy maximálisan befogadja az információkat, próbálja meg minél jobban megérteni és elengedni, hogy milyen nézetei, sérelmei voltak a múltban. Szembe kell nézni ezzel és elfogadni.

Forrás: Newsroom Communicator