- BEJELENTKEZÉS -



Elfelejtetted a jelszavad?


- REGISZTRÁCIÓ -








Hozzájárulok az adataim tárolásához


Newsroom Communicator logó
Article image

Newsroom Communicator

Akinek a lelke is táncol

Kovács Laura

2021. 03. 09. 17:12

Magabiztosság, kitartás és küzdeni akarás jellemzik Tóth Laura és a cheerleading kapcsolatát. Hogyan kerül egyáltalán az amerikai collage-ekhez kötődő cheerleading egy itteni diáklány életébe?

Tóth Laura a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar végzős hallgatója, aki tanulmányai mellett már két iskolában is dolgozik. A cheerleadingről felénk nagyon ritkán hallani, de Laura része volt egy ilyen csapatnak, és éveken át űzte ezt a sportot, edző is volt.

Ami igazán felkeltette az érdeklődésem az cheerleadinggel kapcsolatban, hogy mégis hogyan működik egy csapat irányítása, valamint szerettem volna egy kis betekintést nyerni ebbe a sportba. Épp ezeket a sorokat fogalmaztam a gőzölgő fekete kávém és a háttérben szóló halk zene mellett, amikor Laura nagy lendülettel robbant be a Thália nevű kávézóba, és huppant le a velem szemben lévő székre.

– Áruld el, mi is valójában a cheerleading?

– A cheerleading a cheer (szurkolni) és a leader(vezető) szavakból ered. Amerikából származik a kifejezés és maga a sportág is. Ami valójában pompomlányt jelent, a két fogalom azonban mára már szétvált és a cheerleading olimpiai sportág lett. Ez a sportág ötvözi a talajtornát, az akrobatikát és a súlyemelést. Tehát fontos az erőnlét, a hajlékonyság és a dinamikus hozzáállás. Az olimpiai cheerleading tehát arról szól, hogy különböző akrobatikai elemeket kell végrehajtani, a levegőben és talajon egyaránt.



– Miért kezdtél el sportolni?

– Nálam a sport ott kezdődött, hogy apukám felől a nagytatám nagy Gyöngyösbokrétás volt régen, néptáncos, anyai nagymamám pedig kézilabdázott, majdnem a válogatottba is bekerült Jugoszláviában, de abbahagyta. Három éves koromban az ovi mellett beirattak táncra és onnantól kezdve táncoltam, volt nekem ott néptánc, társas tánc és jazz balett is. Másodikos koromban kezdtem el kézilabdázni. Hatodikos voltam, amikor Horgoson megszűnt a jazz balett és így elkezdtem járni mazsorettre. Volt egy versenyünk Boszniában, amikor először találkoztunk cheerleaderekkel és akkor merült fel az ötlet a klubvezetőnknél, hogy miért ne foglalkozhatnánk extrémebb koreográfiákkal, mint a botforgatás. Innen indult, hogy én autodidakta módon az internetről lenéztem, hogy melyek azok a mozdulatok, amelyeket el kell sajátítani a cheerleadinghez. Nyolcadikban lettem az edzőnk mellett kisegítő. Néhány év után, amikor gimiben elkaptam a nagy csapatot, akkor kezdtem el komolyan foglalkozni a sporttal. Akkoriban Szerbiában az egyetlen olyan regisztrált csapat voltunk, akik cheerleadinggel foglalkoztak. Persze Magyarországon ez már ismert sport volt.

– Nem érezted magad túl fiatalnak, ahhoz, hogy egy csapatot vezess?

– Nagyon nehéz dolgom volt, mert vegyes összetételű volt a csapat, mivel én akkor voltam 15 éves és volt olyan sportolóm, aki akkor már végzős volt az egyetemen. A tekintélyt nagyon nehezen tudtam kivívni, hiába hoztam a legrangosabb eredményt a klubnak, túl fiatalnak tartottak, ebben a sportágban tapasztalatlannak is. Szerbiában egyetlenegy regisztrált cheerleading edző sem volt, így kénytelenek voltunk saját magunktól megtanulni a legfontosabb dobási technikákat.

– Attól függetlenül, hogy nehezen indult, sikerült kijutni különböző versenyekre?

– Versenyekre sikerült kijutnunk, persze, voltak sikereink, meg hatalmas bukásaink is. Van öt Európa bajnoki diplomám, és számtalan nemzetközi versenyről is. 2018-ban kijuthattunk volna Oslóba a VB-re, de szétesett a csapat, nekem pedig volt egy komolyabb sérülésem. Voltunk Horvátországban, Boszniában, Magyarországon, valamint belföldön is. A balkáni régióban persze veretlenek voltunk, mivel az akkori nagy csapat körülbelül húsz fős volt, ami azt jelentette, hogy egyszerre hat látványos elemet meg tudtunk csinálni. Viszont a legnagyobb kihívást Magyarország jelentette.



– Miért tartottátok Magyarországot ekkora ellenfélnek?

– Magyarországon a cheerleadingnek már legalább 15 éves múltja van. Ami azt jelenti, hogy náluk már szakképzett edzők léteznek, akik a megfelelő szakképesítéssel tudják az edzéseket tartani. A mi hátrányunk már ott kezdődött, hogy nem voltak meg a megfelelő talajtornás elemek, ami azt jelenti, hogy a talajtornás gyakorlataink nem ütötték meg a mércét. A cheerleadingben minimum három kategóriában kell megfelelni, az egyik a bases tehát emelő, flyer ő a „repülő” és ezek mellett jó ugrónak vagyis jumper-nak kell lenni és jó tumble-nak is (szaltózás). A legértékesebb sportolók azok, akik tumblerek (jumping+tumbling) és akik tudnak emelni is, alacsonyak, könnyebb testalkatúak tehát fel lehet őket tenni a piramisok tetejére. A magyarországi egyetemista csapatok, mint pl. az ELTE csapata, mind a négy kategóriában megfeleltek, míg nálunk a csapatban a húsz személyből négyen tudtunk tumblerek lenni.

– Az ilyen csapatokat nézve, nem volt bennetek egy olyan érzés, hogy nem feleltek meg ennek a sportágnak?

– A kudarcérzés abszolút megvolt, ugyanakkor a környező városokban, például Szabadkán sem voltak adottak a körülmények ahhoz, hogy egy szaltót vagy egy csavart szaltódobást kigyakoroljuk úgy, hogy valaki ne sérült volna le. Valójában ez nem úgy néz ki, hogy fogod a flyert és feldobod, ő meg csinálja a levegőben a dolgát, hanem ehhez speciális szőnyegek kellenek, valamint ún. airtrack, ami abban segít, hogy az ugrás okozta amortizációt csökkentse, és ne roncsolja az ízületeket. A hátrányunk a szakképzett edző hiánya mellett a megfelelő felszerelések terén is egyértelmű volt. Viszont azt elmondhatom, hogy a csapat hozzáállása és akarása soha nem csökkent, így tudtunk eljutni oda, ahova eljutottunk.

– Volt olyan ember, aki buzdított benneteket, és segítette a munkádat?

– 2017 tavaszán az egyik versenyünket követően megismerkedtünk Magyarország legerősebb cheerleader csapatával, a kiskunhalasi Flip Unit Teammel, ahol az egyik versenyző vajdasági származású. Terhes Petinek köszönhetően sikerült kijavítanunk azokat a hibákat, amit szakképzett edző nélkül nem tudtunk volna. Így sokkal gördülékenyebbek és profibbak lettek az emeléseink és a dobásaink is. Az ő segítségével sikerült eljutnunk odáig, hogy páros emeléseket is képesek voltunk megcsinálni, tehát egy flyerrel és egy emelővel. Nagy segítségünkre volt még, hogy a fiúk amellett, hogy cheerleaderek voltak, súlyemeléssel is foglalkoztak, így például az én 63 kilóm nem volt nagy falat.



– Az edzéseken történtek-e komolyabb sérülések?

– A csapat java részével szerencsére nem történtek maradandó sérülések, mivel nem hajtottam őket annyira, hogy bárki is lesérült volna. Magammal szemben persze nagyobbak voltak az elvárásaim, így álltam neki saját fejemtől megtanulni a szaltót. A szaltók kigyakorlása közben volt, hogy megrántottam a vállam, de volt, hogy fejre is estem, viszont komolyabb sérülést akkor szereztem, amikor 2017-ben Magyarországon versenyeztünk, és a koreográfia közepén az egyik flyer elveszítette a koordinációját a levegőben, így teljes testsúlyával rám esett. Akkor megütöttem a gerincem, háromhavi edzésről maradtam le, ami sok lemaradással jár a cheerleadingben. Így egy kicsit visszafogtam a tempót, viszont amikor meglett a VB-re a kijutásunk, akkor az egyik edzésen a csavart szaltóból érkezve részleges achilles szakadást szereztem magamnak. A sérülésemet fokozta, hogy az eset után hét héttel részt vettem a csapattal az egyik Európa bajnokságon. Fél évet pihentem, edzésre jártam, de aktívan nem sportoltam, és az egyik nemzetközi versenyünk előtt egy nappal meghúztam a négyfejű combizmomat is.

– A sérülésed követően sportolsz-e még bármit?

– 2018. február 14-e volt, amikor a térdemben a négyfejű combizmot meghúztam. Ezt követően egy évig egyáltalán nem sportoltam versenyszerűen. 2018. nyarát követően szétesett a nagy csapat, a klubvezetőnk hozzáállásából kifolyólag pedig teljesen kiléptünk a klubból. Én jelenleg is aktívan sportolok, hetente 3-4 alkalommal futok középtávokat, még különböző izomerősítő gyakorlatokat is végzek, ami szintén megterhelő. A részleges szakadást követően nem fordultam rögtön ortopédhoz, ami azt jelenti, hogy maradandó károsodások alakultak ki, viszont úgy érzem, hogy sport nélkül nem lennék az, aki vagyok.

– A jövőben tervezel új csapatot alakítani és folytatni a cheerleadinget?

– A párommal megálmodtunk és létrehoztunk egy civil szervezetet, a Iuventus Utis-t, ahol jelenleg fúvószenekari próbák zajlanak. A zenekar mellé szerettünk volna egy majorette csoportot is, de mivel én mindig hajlottam az extrémebb dolgok felé, így lassan, de biztosan elindult a cheerleading is. A szétesett nagy csapat fiatalabb tagjait felkerestem az ötlettel, és csatlakoztak is hozzánk. Viszont a jelenlegi vírushelyzet miatt nem mertük bevállalni, hogy elindítsuk a kicsikkel is a próbákat. Mivel egy borzasztó kontaktsportról van szó, hiába is edzenénk maszkkal, nem lehet, hogy ne legyünk folyamatos érintkezésben. Szóval valami elindult, de jelenleg várunk arra, hogy kicsit jobbra forduljon a helyzet, mivel érdekes módon igen nagy az érdeklődés a sport iránt.

– Esetleg van olyan ember, akire példaképként tekintesz, és olyan sikereket szeretnél elérni, mint ő?

– Konkrét példaképem nincs, meg nem is igazán volt, azért mert tudtam, hogy nálunk nincsenek azok a feltételek, amelyek mellett gyakorlással egyáltalán a nyomukba tudtam volna érni. Viszont egy amerikai csapatot követek mai napig, ez pedig a Navarro College. Ők egy amerikai főiskolai csapat, a legszimpatikusabb játékosa pedig Gabi Butler. Gabi egyszerre emelő, repülő és tumbler is, viszont ő már óvodás kora óta cheerleadinggel foglalkozik. Látjuk, hogy Amerikában ez a sport a lehető legfejlettebb szinten van, hiszen onnan indult az egész. Ehhez képest Európában a chearleading még nagyon gyerekcipőben jár. A világbajnokságokon a dobogós helyezéseket mindig az amerikai csapatok viszik el. Ezt azzal tudják elérni, hogy a cheerleaderek kiemelt figyelmet kapnak, mint sportolók. Minden feltételt megadnak nekik az edzésekhez, ösztöndíjat kapnak, és a sporthoz igazodva járnak be az egyetemi órákra is. Amit fontos kiemelni, hogy további nagy megoldatlan problémája a sportnak, hogy ha a cheerleaderek, miután befejezik felsőfokú tanulmányaikat, számukra ott vége a sportnak, hiszen nincsenek felnőtt csapatok, akikhez csatlakozhatnának.

Forrás: Newsroom Communicator