Az élet másképp

Bús Viola

2021. 03. 05. 16:47

Az emberek többsége ma már eltávolodott a természettől, pedig a négy falon túl sokkal érdekesebb és gazdagabb világ vár ránk, mint gondolnánk. A magyarkanizsai Kiss Bús Anita mesélt nekünk a természetközeli élet szépségeiről, az ember és a lovak rejtelmes kapcsolatáról.

Kiss Bús Anita harminckét éves, férjével és két gyermekével egy magyarkanizsai tanyán él. Elsősorban anya és feleség, ugyanakkor lótulajdonos és az ehhez kapcsolódó gazdasági élet működtetője, molnár, pék, kertész... Iskoláit Szegeden fejezte, szociálpedagógiai szakon, majd elvégezte a képességfejlesztés lóháton elnevezésű képzést is. Tanulmányai után a magyarkanizsai Fészek napköziben dolgozott, ami hátrányos helyzetű gyerekek segítését és felkarolását szorgalmazta. Az elmúlt években pedig férjhez ment, és született két kislánya.

– Honnan jött ez az elképzelés, hogy tanyán éljetek? Mi tetszett meg benne, kivel álmodtad meg/találtad ki ezt az ötletet?

– Már a kapcsolatunk elején tudtuk Tamással, a párommal, hogy természetközeli életet szeretnénk élni. Sokszor vacsorázás közben egy földház tervrajzát rajzolgattuk, úgy gondoltuk ez illik bele a legjobban az elképzeléseinkbe. Egy földbe süllyesztett ház, fűvel a tetején. Az élet viszont máshogy alakította a jövőnket. Apukám vett egy tanyát, ahol kezdetben a lovainkat tartottuk, majd azt vettük észre, hogy már mi is itt lakunk. Egy hatalmas istálló picike részét választottuk le kettőnknek, egy konyha és egy szoba. Tökéletes volt, pont elegendő. Azóta persze bővítettük az épületet, szóval már komótosan elférünk négyen is. A konyhám fala még mindig a lovakéval azonos, emiatt nem tudom megunni az új vendégek rémületét, mikor kávézás közben egy ló vakaródzik a fal túloldalán. A gyerekkorom nagy részét állatok körül töltöttem. Ha kimentem az udvarra, azt láttam, hogy a nagyszüleim, akik a mellettünk lévő házban éltek, vagy a kecskét kötötték ki, a lovakat itatták, a malacoknak adtak enni, vagy a tyúkok alól szedték a tojást. Sajnos miután meghaltak, ez megváltozott, a szüleim felszámolták a gazdasági udvart az állatokkal együtt, majd beültették fűvel és virágokkal. Igazából azt is szerettük, mivel volt hova kimenni napozni, olvasni, sétálni. Kamaszkoromban emlékszem volt olyan időszak, amikor nagyon kellemetlennek tartottam, hogy ülök apámmal a lovaskocsin és megyünk ki a földekre dolgozni. Mindig attól rettegtem, hogy ki fog meglátni, ezért olyan ruhákat vettem fel, amiben nem ismernek fel, vagy befeküdtem a kocsi hátuljába, hogy ne vegyenek észre. Ma már ezen jót nevetek és én is hangosan köszönök, integetek az embereknek a kocsiról.

– Milyen részekből áll a tanya és mióta éltek itt?

– Az istállón és a hozzá tartozó gazdasági részen túl van egy kinti konyha, kemencével, tüzelős sparhelttel, ahol tavasztól egészen őszig folyik a sütés-főzés. Szoktuk is mondani, hogy mi minden nap ,,majálisozunk’’. Az épület mögött gyümölcsfák vannak, egy kis fészer a szerszámoknak, majd egy nagy veteményeskert. A telek végén lovaskarámok találhatóak, ahol a lovakkal folyik a munka. Villanypásztorok szegélyezik a tanyát egyik oldalról. A legszebb az egészben, hogy erdő van a szomszédságunkban, ami rengeteg vadállatnak ad otthont. Őzek, nyulak, rókák, fácánok, vadkacsák, nyusztok otthona ez, nem is beszélve a madarakról és a rengeteg rovarról.

– Mikor kezdtél el lovakkal foglalkozni, honnan jött az ötlet?

– A lovak, amióta élek jelen vannak az életemben. Először, mint haszonállatot ismertem meg, aki segít a földművelésben. Azt tanultam a nagyapámtól, hogy a lovakat eteted meg először, aztán eszel te. Ő befogta a lovait minden reggel, kiment velük a földekre, elvégezte a dolgát, majd hazajött, kifogott, ellátta őket. Kölcsönös tisztelet volt közöttük. Nem tudom, hogy valaha simogatta-e őket, vagy motyogott-e nekik olykor valamit. Énekelni mindenesetre énekelt, mert nótáskedvű volt az öreg. Apámtól már mást láttam. Ő már fel is ült a lóra, nem csak a kocsi elé fogtuk őket, nyerget is tettünk rá. Az volt ám a nagy valami. Mentünk, vágtattunk. Szabadság a félelemmel vegyülve. Szabadság, mert bármit megtehettünk, félelem, mert tudás nélkül tettük ezt. Voltak baleseteim. Sok. Volt, hogy teljesen abbahagytam a lovaglást. Mégis mindig visszatért az életembe.

– A lovak mellett gyerekekkel is foglalkozol, így szeretném megkérdezni, hogy miért és mióta foglalkoztat a téma, és van-e kitűzött célod?

– A munka a lovakkal nem könnyű. Sok türelmet és elszántságot igényel. Meg kell ismerni őket, el kell sajátítani a nyelvüket, ahhoz, hogy együtt tudjunk működni velük. Szeretek a közelükben lenni, figyelni őket. Látni, ahogy élnek, ahogy reagálnak a változásokra. Pár évvel ezelőtt elkezdtem máshogy közelíteni feléjük. Próbáltam lóként gondolkodni, megérteni azt, hogy mekkora szakadék van az ember és a ló között. Az ember ugyanis egy ragadozó, míg a ló egy menekülő állat. Régebben sokat bosszankodtam azon, hogy miért nem figyel rám a lovam, miért ijed meg mindentől, miért megy mindig gyorsabban hazafelé, miért rágja le a fák kérgét. Mindenre van magyarázat.
Az első, amit megértettem, hogy a ló mindig azt teszi, amit én kérek, mindig helyesen reagál, a baj az, hogy én rosszul kérem. Szóval elkezdtem kísérletezni. Ezt meglátta a szomszéd, aztán ő elmondta valakinek, aki szintén továbbadhatta, mert egyszer csak hívni kezdtek az emberek, hogy szívesen járna a lányuk, unokájuk lovagolni. Én ezt nem hirdettem, nem is szeretném, igazából nem is gondoltam arra, hogy majd én ezzel szeretnék foglalkozni, ez csak úgy jött.



– Milyen a te lovad, mit lehet róla tudni?

– A lovamat Almának hívják. Egy szürke lóról van szó, nyolcéves lehet a színe és a fogai állása alapján. Nincsenek igazából papírjai. A szakmában nullásnak nevezik az ilyen lovakat, ugyanis nincs vérvonala. A vágóhídról mentettem meg. Mikor idekerült hozzám meglehetősen félős volt, valószínűleg sokat bánthatták. Még ma is vannak ennek nyomai, nem igazán bízik az emberekben. Nagyon tanulékony, okos lónak tartom. Nem túl magas, úgyhogy az idejáró kislányok anyukái megnyugodnak, mikor meglátják. A ménesben elég jó pozíciót harcolt ki magának, így a legjobb falatok az ő hasában landolnak. Velem tisztelettudó, de azonnal megérzi, ha egy bizonytalan, önbizalomhiányos személy kér tőle valamit. Ilyenkor ezt szépen kihasználva vagy nem csinál semmit, vagy eszik. Nem éppen iskolalónak való, ezért is szeretnék egy másik lovat is betanítani.

– Milyen módszereket használsz lovagoltatás során?

– Szeretnék egy jól működő kapcsolatot kiépíteni a lovammal. A lovak társas lények, fontos számukra a ménes, az állandóság. Nagyon okos, érző állatok, akiket rengeteg dologra meg lehet tanítani. Képesek a legkisebb mozdulatokra reagálni, kötőfék, vezetőszár, kantár nélkül lehet őket irányítani. Természetes lókiképzésnek nevezik azt a módszert, ami a lovak személyiségét figyelembe véve tanít meg bennünket a velük való kommunikációra. Erre az útra léptem most rá, és még nagyon az elején tartok, de nagyon élvezem.

– Említettük, hogy a kenyereteket is te magad sütöd. Mesélnél erről egy kicsit?

– A kenyérsütés az egyik kedvenc új hobbim. Nem is annyira új már, mert visszagondolva lassan négy éve foglalkozok ezzel. Kezdetben nem voltak annyira sikeresek a műveim. Hol bele ragadt a tészta a formába, hol nyers maradt a közepe. Volt, hogy olyan keményre sikerült, mint a beton, volt, hogy sótlan maradt. Viszont nagyon élveztem a kísérletezést. Mára már egész finom kenyereket sütök. Most azon dolgozok, hogy hogyan lehet a lehető legszebb mintát rajzolni rá. A három éves lányommal ez már egy közös szenvedélyünkké vált. Ő szinte teljesen egyedül be tudja dagasztani a tésztát. Nem csak azt tudja, hogy milyen hozzávalók kellenek bele, hanem azt is elmesélni, hogy milyen utat jár be egy búzaszem, mire kenyérként az asztalunkra kerül. Ez nem azért van így, mert egy zseni, hanem azért mert mi így élünk. Neki természetes, hogy elvetjük a magot a földbe, hogy kijárunk megnézni, hogy nő-e, hogy a traktor hozza és leönti az udvarunkba, hogy zsákokba tesszük és vigyázunk rá, hogy a kártevőknek nevezett állatok, ne egyenek meg belőle túl sokat. Van egy kis malmunk, azon őröljük le a szemeket, majd a friss lisztből sütünk valami finomat. Mi volt az az első gondolat, ami arra sarkalt, hogy tönkölybúzát termesszünk? Fogalmam sincs.

– Nem gyakran jártok boltba vagy piacra... Mi mindent termesztetek a kertben, és miért nem bolti árut vásároltok?

– Kertet művelni, virágokat gondozni, megtermelni azokat a gyümölcsöket, zöldségeket, amiket a család fogyaszt a legnagyszerűbb dolgok közé tartozik számomra. Nálunk egyfolytában a kerti feladatokról folyik a beszélgetés. Ha Tamás hazaér a munkából és leülünk ebédelni, csak arról tudunk társalogni, hogy milyen feladatok vannak odakint, milyen mag kelt ki, mit kellene még ültetni, hova kellene még trágyát hordani.



A lányaink szemében az egész udvarunk egy nagy játszótér. A kertünk állandóan mesél, tele van történetekkel. Most épp hernyók támadták meg a brokkoli levelét. Rengeteg időt el lehet tölteni a megfigyelésükkel, mivel azonban már rövidülnek a napok és kevesebbet tudunk kint lenni, így a házunkba csempésszük a természetet. Tegnap megtöltöttünk egy dunsztos üveget az említett hernyókkal. Az a terv, hogy kiderítsük, milyen lepke lesz belőlük, szóval most a gyerekszobába költöztek, etetjük őket és várjuk a csodát.
A cél az önellátás, ettől azonban még nagyon messze vagyunk. Fiatalok a gyümölcsfáink, nem teremnek még elegendőt. Van, hogy valamilyen zöldségféléből túl sokat teszünk, vagy épp keveset. Minden év más. Most Tamás szinte egyedül gondozza a kertet, mert nekem a két kislány mellett erre már nem jut időm. A legjobb termés idén a spárgából volt, de a paradicsom és a hagyma is bőségesen termett. Szeretünk új dolgokat kipróbálni, kísérletezni. Idén az okra volt az újdonság. A koktélparadicsomokból aszalt paradicsomot készítünk. Szokott lecsó is kerülni a kamra polcaira. A legtöbb helyet azonban a paradicsomlé foglalja el, mert abból évente hatvan literre van szükségünk. A kertészkedés örömet szerez számomra. Igazából nem csak az, hanem az ételek feldolgozása és elfogyasztása is. Szeretek főzni, új ételeket kitalálni. Kreatívnak kell lenni, mert van, hogy egy zöldségfélét addig eszünk, amíg az terem, amíg szezonja van. Borsóból például rengeteg féle fogást készítettem már: borsókrémleves, borsóleves mentalevéllel, borsóleves csipetkével, borsófasírt, borsóval töltött lepény stb.



– Hogy telik el egy napod vagy épp egy nyári időszak? Milyen tennivalóid vannak?

– Az összes szerepem közül most az anya szerepem dominál leginkább. A napom a gyerekek ellátásáról szól, mint például főzés, mosás, teregetés, pelenka cserélés, meseolvasás, csupa anyukás dolgok.
Szinte egész nap kint vagyunk, igénylik is a lányok. Reggel megnézzük a lovakat, adunk enni a macskáknak meg a kutyának, ez mindennapos. Aztán küldetéseket találunk ki, mint például megnézzük nőttek-e új gombák az erdőben, vagy megkeressük a legújabb vakondtúrásokat. Esős nap után békákat figyelünk a pocsolyákban. Szoktunk a juhásznak apró üzeneteket hagyni, vagy állatok lábnyomait tanulmányozzuk, megnézzük a beteg fa nedvét szívják-e a pillangók stb. Azt még nem találtam ki, mi lesz, ha beköszönt a tél. Nehezebb lesz majd, ha nem tölthetünk kint annyi időt. Ha elalszanak este a lányok, és még van erőm, akkor tornázok egy keveset, vagy filmezek, néha még olvasásba is belekezdek.



– Mi ennek az életmódnak a háttere, elárulod?

– Fontos számunkra a környezetünk megóvása. Sokat foglalkozunk ezzel a férjemmel és erre tanítjuk a gyerekeinket is. A kicsik nagyon lelkiismeretesek. A hároméves lányommal együtt altatjuk el délelőttönként a kistestvért. Babakocsiban tologatjuk a kavicsos úton. Egy elég menő babakocsiról van szó, nagy kerekekkel, pont ide való hozzánk, terepjáró típus. Kölcsön kaptuk, így rettegek attól, hogy milyen állapotban adjuk majd vissza. Az történik ugyanis, hogy altatás közben a kávétartó részbe gyűjti a lányom a kincseket, amiket az úton találunk. Kukorica, szép kavics, döglött bogár a bogárgyűjteménybe, és még sorolhatnám, míg alulra, a táskatartó részbe a szemetet tömködi. Szerencsére az ázott, saras kartonpapírról már sikerült meggyőznöm, hogy az elrothad nemsoká, így azt már otthagyja. A háztartást igyekszem környezetbarát módon vezetni. Szódabikarbónával és ecettel takarítok, szappannal fürdünk, a hajsamponunkat szintén szódabikarbónából készítem, mosótojással mosom a ruhákat, mosható pelenkával pelenkázom a kislányomat és így tovább. Ezek nem megerőltető dolgok, például az sem, hogy ha a piacra készülök és tudom, hogy tejfölt kell vennem, viszem a dobozt, hogy abba kérjem. A gyümölcsnek vászontáskát készítek, már tudják az árusok: „Ja, te vagy az a furcsa lány, aki nem kér zacskót.” Persze ezen a téren is van hova fejlődni, és van sok dolog még, amin változtatnunk kell, de igyekszünk... Hogy mi a célom, miért ennyire fontos ez nekem? Majd, ha az unokám egyszer megkérdezi, hogy miért nem vigyáztunk jobban a környezetünkre, és miért nem tettünk többet a megóvásáért, a szemébe tudjak nézni és azt tudjam mondani, hogy én próbálkoztam.

Forrás: Newsroom Communicator