Unsplash
Hazatérés
Csanádi Jázmin2024. 07. 04. 19:48
Ülök a padon, lágyan simogat a nap meleg sugara. Lengedezik a szél, de kellemes, jó idő van. Nincsenek terveim a mai napra, csak üldögélek és elmerülök gondolataimban.
Mikor kicsi voltam, nagyon szerettem a nagyszüleimnél lenni, akár több hétig is ott maradtam. Imádtam a kakas hangjára ébredni, kimenni mamához a konyhába, miközben ő már nekilátott az ebédnek. Közben a rádióban halkan szóltak a magyar nóták. Emlékszem a tyúkhúsleves finom illatára, és a házilag készített levestészta ropogós, száraz ízére (mielőtt a levesbe került volna, mindig megkóstoltam). A tatám mindig jó kedvvel toppant be, miután megetette az állatokat, és megnézte a méheket a hátsó udvarban. Volt egy hatalmas, öreg fa a kertben, az egyik ágán a jó öreg lecsukhatós hintám lógott. Imádtam a gyermekkorom, hiszen az egy másik élet volt.
Ma már kevesebbszer találkozom a nagyszüleimmel, mivel ritkán vagyok otthon, s ez elszomorít. Nosztalgiázás közben észrevettem, hogy leült mellém egy idős férfi, körülbelül 70 év körüli lehetett. A tekintetében szomorúságot véltem felfedezni. Csak ült, és magányosan nézelődött. A tatámra emlékeztetett. Egy váratlan pillanatban feltett egy - az idősektől már megszokott - kérdést: - Kinek a lánya vagy? - Beszédbe elegyedtünk. Mesélt a fiáról és unokáiról, de leginkább arról, hogy milyen magányos, amióta meghalt a felesége. Nincs kivel beszélgetnie, az unokák nem figyelnek oda rá, mondta. Az is kiderült, hogy ismeri a nagyszüleimet, ami nem meglepő, hiszen egy aprócska faluban élek. Hosszas beszélgetés után elköszöntem, és elindultam hazafelé.
Séta közben észrevettem, hogy rengeteg ember van az utcán, fiatalok és idősek egyaránt. Eddig nem tűnt fel, de ha jobban megfigyelem, látom, hogy az idősek szemében mindig észrevehető a magány. Kijönnek kicsit nézelődni, galambokat etetni, esetleg beszélgetni. De ha össze is futnak az ismerősökkel, fiatalokkal, azok, ha csak tehetik, akár öt perc után félbeszakítják a beszélgetést, és valami ócska kifogást találva otthagyják a társaságra vágyó időseket.
Mindez gondolkodásra késztetett. Az utca nyüzsgésében egy pillanatra megálltam, és a szívem mélyén megfogadtam, hogy több időt fogok szentelni a nagyszüleimnek. Hiszen ők azok, akik leginkább megérdemlik a figyelmet és a szeretetet.
Miközben hazafelé tartottam, úgy éreztem, mintha könnyebben tudnék lépni a lábaimmal. Hajtott a vágy, hogy minél előbb ott legyek velük.
Ahogy beléptem a nagyszüleim otthonába, és megláttam a mosolygó mamám és tatám az ajtóban, a szívem megtelt boldogsággal. Ha csak rövid időt is tudok velük tölteni, nem bánkódom. Úgyis tudom, hogy minden pillanat számít. Amikor együtt leültünk a konyhaasztalhoz, ahol az illatok és hangok még mindig ugyanolyanok voltak, mint régen, újra úgy éreztem, otthon vagyok.
Forrás: Newsroom Communicator