Élet a Dunán

Kalinka Tamás

2021. 03. 10. 14:46

Interjú Kovács Sándorral, a Felső-Duna menti vadon ismerőjével, aki tanúja volt a vidék virágzásának és hanyatlásának is. Hogyan pusztítják a Duna és környéke élővilágát? Melyek a figyelmetlenség és az emberi mohóság következményei természeti kincseinkre nézve? – többek között ezekre a kérdésekre kaptunk választ.

„Mindenki, aki elég hosszan és elég mélyen szemléli a természetet, s rajta keresztül
önmagát, minden kétségbeesésből magától kigyógyul majd.” - Anne Frank

A nap lenyugvóban volt a hajdani Baracskai-Duna-ág felett. A szemközti erdő már felöltötte őszi aranyruháját, a vízfelszínen páraréteg gomolygott, melyet néhol meg-megtört egy kiugró hal, vagy egy táplálék után keresgélő vadkacsa. Október lévén, Kengyia-sziget szarvasai is megkezdték már bőgésüket az ősöreg tölgyesek tisztásain, és a környező mocsarak madarai délre költöztek, immár csak a nádszálakon csüngő üres fészkek emlékeztetnek a tavaszi madárcsicsergésre. Kovács Sándorral, a bungaló teraszán üldögéltünk egy pislákoló viharlámpa társaságában. Beszélgetőtársam a bácskai Felső-Dunamellék egyik legjobb ismerője, aki már gyerekkorától kezdve totthonosan mozog ezen vidéken, horgászként, vadászként és természetjáróként. Negyven évig volt a helyi természetvédelmi egyesület oszlopos tagja, ugyanakkor más területeken is tevékenykedett élete során: szép karriert futott be eredeti szakmájában–gépészként–, illetve hobbijai terén is számos eredményt ért el, így a színjátszásban, az úszásban és a zenében is. Azonban beszélgetésünk tárgya ezúttal nem Sándor élete, hanem az, hogy természetkedvelőként hogyan élte meg az elmúlt ötven év természetes környezetben beállt változásait. Az interjú során tegeződtünk, ugyanis alanyom ehhez ragaszkodott.

– Kezdjük talán a gyerekkoroddal. Hogyan szeretted meg a természetet?

– Az életem kezdettől fogva kötődött a Dunához, azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy a génjeimbe van kódolva ez az egész, mivel öregapám dunai hajós volt. Talán még óvodás sem voltam, amikor anyámmal öt hónapot töltöttem a nagyapám hajóján. Apám katona volt akkoriban, így anyám úgy döntött, hogy inkább a nagyszüleimmel utazgatunk majd fel-le a folyón, mint hogy egyedül maradjunk otthon. Hozzáteszem, a nagyanyám is a hajón élt, így sokat segíthetett anyámnak a nevelésemben. Szóval elmondhatom, hogy négyéves koromra már háromszor-négyszer is megjártam Ismajilt, Tulcsát és ugyanakkor Regensburgot meg Passaut is.
Később, 6-7 éves koromban, apám bungalót épített a Darázsi-fokon. A hatvanas évek derekáról beszélünk, tehát Horvátország és Szerbia között ekkor még nem volt határ. Apám és a barátai csónakkal jártak át Baranyába, a Szerelem-szigetre, hogy halat cseréljenek jóféle borért. Minden nap ünnep volt a Darázsin, nem volt olyan, hogy ne lett volna nagy evészet és azt követően lerészegedés. Egész más volt akkoriban az élet, még volt idejük az embereknek arra, hogy jól érezzék magukat. Emlékszem, hogy délben ültünk az asztalhoz és délután ötig fel sem keltünk, a nyári melegben megesett, hogy a bográcsban megsavanyodott a halpaprikás, mire a beszélgetés és az anekdotázás véget ért. Ma pedig már nem is beszélgetnek az emberek, nem figyelnek a társaikra, még a legkedvesebb szeretteikre sem. No és persze senki sem ér már rá, hogy egész délután egyen-igyon, beszélgessen – mindenki siet valahová, de hogy hová, azt nem tudom.

–Milyen volt gyerekkorodban a Duna és környéke?

– Csodálatos volt. Annyi hal élt akkoriban a Dunában és a különböző mellékágakban, hogy ma el sem tudnánk képzelni azt a mennyiséget. Ahány csalihalam volt, annyi süllőt foghattam. Hihetetlennek tűnhet, de tanúk vannak rá, hogy annyi volt az ivadékhal, hogy ha egy aprószemű merítőszákot belemártottunk a vízbe 10-15 másodpercre, akkor két-három kilónyi keszeget, kárászt és küszt foghattunk. Ami a madárvilágot illeti, megesett, hogy nem lehetett látni egy-egy homokzátonyt a rájuk telepedett sirályoktól, csérektől és gémektől. Ha áradáskor bementem csónakkal az elárasztott erdőbe, akkor szinte nem volt olyan úszó farönk, melyen ne pihent volna valamilyen kócsag vagy bakcsó. A következő történetre én magam nem emlékszem tisztán, de anyám mesélte, hogy amikor apám először kivitt a bungalóba – azzal a céllal, hogy egy egész hétre kint maradunk – akkor már első éjjel haza kellett, hogy hozzon a faluba, mert nem bírtam elaludni a folytonos halcsapkodástól.

– Ezek szerint igaza volt krónikásainknak, hogy Magyarország folyói két rész vízből és egy rész halból álltak. A vadállománnyal mi a helyzet?

– Vadból is sokkal több volt akkoriban, hisz vigyáztak az állományra, nem úgy, mint ma. Az erdészek és a vadőrök leszámoltak az orvvadász bandákkal, ugyanakkor a rászorulóknak elnézték, ha leterítettek egy-két vaddisznót vagy selejtes szarvast. Most pont fordított a helyzet: akinek van pénze, az gyilkolhatja szegény állatokat ezerszámra, ha viszont egyszerű ember vagy, aki a megélhetésért harcol, akkor rádsózzák még azt is, amit nem te ejtettél, és mehetsz a hűvösre. A halászattal kapcsolatban is hasonló probléma áll fent. A modern természetvédők hajlamosak arra, hogy a halászokat tegyék felelőssé napjaink halhiányáért, s nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy az államilag pénzelt szúnyoglárva-permetezések az ártéren sokkal nagyobb kárt okoznak a halaknak, mint akármelyik halász vagy horgász. A kutatások kimutatták, hogy ez a szer (ami mellesleg az EU-ban már évek óta tiltólistán van), mellyel minden évben 2-3 alkalommal is lefújják az elárasztott erdőt, olyan génhibákat eredményez a halivadékokban, melyek kifejlett halként meddővé teszik őket. Magam is észrevettem, hogy a nyolcvanas évek közepétől folyamatosan csökken a halállomány – ekkor kezdték alkalmazni a deltametrint.



– Tehát ez azt jelenti, hogy ha nem lenne szúnyoglárva-permetezés, akkor megnövekedne a halállomány?

– Idővel bizotosan lenne látható javulás, de sajnos ez csak egy a számos dolog közül, ami a halak rendes szaporodását gátolja. A másik gond az, hogy a Duna-mentén lecsapolták az árterek 80 százalékát, a Tisza-mentén pedig a 95 százalékukat. Töltések közé szorították az addig zabolázatlan folyókat, hogy termőföldekhez juttassák az országot. Sokan hősként emlegetik Széchenyit és Vásárhelyit, számomra azonban nem azok, mert önző módon – kizárólag az emberi érdekeket véve figyelembe – szabályozták a Kárpát-medence nagy folyóit. Ami megmaradt az itt van nálunk, Bezdán és Apatin között, továbbá a Gemenci-erdő és a Kopácsi-rét. Ez a három tájegység maradt csak fent eredeti formájában.

– Ezek szerint nem is olyan egyszerű ez az egész. Mégis, mondd, szerinted mi a legnagyobb probléma?

– A legnagyobb probléma az ember. Az ember mindent uralni, birtokolni akar, és nem tudja elfogadni, hogy a természet akarata eltér az övétől. Amikor a Baracskai-hajótelelő partján elkezdték árulni az állami telkeket – amelyeket persze nem helyieknek, hanem városiaknak, főleg zomboriaknak és újvidékieknek adtak el – az új tulajdonosok első dolga volt, hogy kivágták a területükön álló többszáz éves fákat, majd pedig lebetonozták az egész leendő udvart. Pár év múlva aztán már sokan túl akartak adni az ingatlanokon, mert nyáron nem tudtak megmaradni a hőségtől. Ez az, amit soha nem fogok megérteni. Tönkretenni magunk körül a környezetet, aztán pedig rengeteget fizetni azért egy másik országban (vagy másik földrészen), hogy nyaralásunk közben érezhessük a természet lágy ölét – ez lenne a híres emberi intelligencia?

– Említetted az imént, hogy a nyolcvanas évek közepén kezdett romlani a helyzet. Kifejtenéd ezt bővebben?

– Persze. A változások annak idején igen drasztikusak voltak. Ausztria és Magyarország rohamosan iparosodtak az idő tájt, így egyre több szennyet engedtek a folyóba. Az osztrákok viszonylag gyorsan rájöttek, hogy ez nem mehet így tovább, szigorú intézkedéseket hoztak, szinte teljesen megállították a Duna szennyezését. Magyarország azonban nem eszmélt fel időben, sőt, az illetékes szervek még ma is tagadják a problémát. Nekem és a többi horgásznak is feltűnt, hogy egyre több szemetet hoz Magyarországról a folyó, no meg persze hallottunk pletykákat Bajáról, miszerint az ottani halászok bizonyos napokon nem is bírják lerakni hálóikat, mert egy gyárból olyan anyagot engednek akkor a vízbe, melytől a jobb part mellett lerakott hálók kifehérednek és szétmállanak. Ezt eleinte magam sem hittem el, később viszont szemtanúja voltam egy olyan eseménynek, ami után már nem volt kétségem afelől, hogy valóban óriási mértékű a Duna szennyezése. Épp Mohácson voltam halfőző versenyen, amikor a kikötőből nagy csörgés-csattogás, kiabálás és hajókürt hangja hallatszott. A verseny után lementem a partra, hogy megnézzem mi történt: egy hatalmas szovjet uszály állt a Duna közepén, körülötte pedig kisebb motorcsónakok sürgölődtek. Megtudtam, hogy a hajó a horgonyával véletlenül elakasztotta a folyó közepéig érő, méteres átmérőjű szennyvízcsövet, mely Mohács város teljes szennyvizét – bármiféle tisztítás nélkül – a Dunába vezette. És az az egészben a legaggasztóbb, hogy ez a cső még a mai nap is ott van, és működik. Kérdésedre válaszolva pedig csak annyit mondhatok: igen, 1985-től kezdve horgászat során már több nylonzacskót és szemeteszsákot fogtam, mint halat.

– Korábban milyen volt a helyzet, milyen volt a Duna vize, illetve hogyan telt egy horgászat?

– Hogy milyen volt a Duna vize? Úgy képzeld el, hogy ha kimentünk a bungalóba, akkor nem vittünk ám magunkkal kúti vizet, ha kellett valamire víz, akkor csak megmerítettünk egy vödröt a Dunából. A dunai vízzel főztünk és ittuk is, senkinek semmi baja nem lett tőle. Öregapámék a hajón is dunai vizet ittak, bár ők leszűrték, mégpedig úgynevezett csepegtetőkövön keresztül – de erre csak a homokszemcsék miatt volt szükség. A víz olyan tiszta volt, hogy simán le lehetett látni 2-3 méter mélyre, persze csak azokon a helyeken, ahol nem erős a sodrás. Horgászni általában feljártam a magyar-jugoszláv határ közelébe, de sokat időztem a mai horvát oldal mellékágaiban is. Nemegyszer át is tévedtem Magyarországra, de ez már egy másik történet. Az 1427. folyamkilométernél volt a bejárata az Izsépi-Duna-ágnak, melyből egy másik nyúlvány is indult, az úgynevezett Macskaluk. A Macskalukba csak 350-es vízállás fölött lehetett behajtani, de érdemes volt oda járni, mivel tömve volt hallal. Rengeteg élményben volt részem ezen a vidéken. Az 1429-es kilométernél volt egy nagy kőhányás, amit csak Niagarának neveztek, mert úgy örvénylett, zubogott ott a víz, akár a híres vízesésnél. Oda jártam harcsázni, mivel 28-30 méteres mélység is akadt arrafelé. Ott akasztottam meg életem legnagyobb halát, az 56 kilós harcsát, ami egészen Kiskőszegig vontatott csónakostul a nagy folyón. Arany élet volt ez akkoriban, jöttek a német horgászok, akiknek kiadhattam a csónakjaimat. Simán megéltem három ladik kiadásából, ma ez már elképzelhetetlen. Abból éltem, amit szerettem: jártam a németekkel pecázni és vadászni, imádtam ezt az életet. Aztán jött a háború és minden megváltozott...



– Mesélnél a szerb-horvát háború éveiről? Milyen volt abban a korszakban dunai embernek lenni?

– Nehéz volt és veszélyes. Emlékszem, egy reggel arra ébredtem, hogy a Baracskai-Dunaág bejáratát egy katonai naszád zárta el. Ez számomra nagy problémát okozott, mivel muszáj volt valahogy kihajtanom csónakkal a nyílt Dunára. Az első közeledésemkor majdnem lelőttek, aztán amikor mondtam, hogy van nálam egy ládányi vodka (és tényleg volt) rögtön átengedtek, persze az italraktáram kárára. Akkor a nagy infláció miatt felmondtam az addigi munkahelyemen, a zombori olajgyárban, ahol főgépész voltam, mert a fizetésemből már csak egy sütőporra tellett. Elkezdtem halászni és vadászni, gyakorlatilag az életem kockáztatásával, mert az erdők tele voltak martalócokkal, akik mindenre lőttek, ami mozgott. Sokszor kerültem olyan helyzetbe, amikor úgy gondoltam, hogy na most ezt nem élem túl, ám kellett a pénz, úgyhogy folytattam. Vaddisznóra vadásztam, mivel ennek a húsnak az ára szinte mindig 10 márka körül mozgott kilónként, függetlenül a gazdasági helyzettől. Ám nem volt könnyű dolgom, nem használhattam a fegyveremet, mert ha a katonák meghallották volna a lövésemet, akkor könnyen behatárolhatták volna a helyzetemet és elkaptak volna – tehát kisbaltával, machetével és íjjal vadásztam. Rambo módjára, bokrok tövébe bújva vártam ki az áldozatot. A portyáim során megesett, hogy egész Apatinig gyalogoltam az ártéri erdőben. Olykor napokig ki sem jöttem az erdőből, úgy éltem, mint egy ősember. És azt kell mondjam, ez volt életem legszebb időszaka.

– A háború milyen hatással volt a természetre?

– Nos, ez egy érdekes kérdés. Mivel a Duna-parton szinte állandó volt a lövöldözés és a részeg katonák randalírozása, csak nagyon kevesen merészkedtek ki az idő tájt a Bezdán környéki vadonba. Ennek látható következményei voltak: sokkal kevesebb volt az eldobott szemét és sokkal bátrabbak lettek az állatok. Ezt egyébként az idei év kijárási tilalmai során is megtapasztaltam. E téren azt kell mondjam, pozitív hatásai voltak a rendkívüli állapotnak –gondolok itt a kilencvenes évekre meg a 2020-as tavaszra is. Ami a háborút illeti, annak sajnos rettenetes következményei lettek a természetre nézve – leginkább hosszútávon. A háború következtében rengeteg fegyver és robbanószer került olyan emberek kezébe, akik nem tudják felmérni ezeknek a dolgoknak a pusztító erejét. Már a harcok után vált csak divattá, hogy az elhagyott gránátokat, robbanószereket összeszedték az emberek és ezeket mind a Dunába, illetve a környező tavakba, holtágakba dobálták, azzal a céllal, hogy halakat robbantsanak a felszínre. Ez a tevékenység mérhetetlen károkat okozott, hisz a robbanás ugyanúgy megölte az ivadékokat, akár a nagyobb halakat, és természetesen a békákat, teknősöket, madarakat sem kímélte. Hihetetlennek tűnhet, de egész bandák szerveződtek, akik fegyverekkel, gránátokkal járták a Dunát és robbantással halásztak. Ezek a bűnözők ellehetetlenítették a hagyományos halászat művelőit, akiket sok esetben halálosan meg is fenyegettek. Ha jött Apatin felől a motorcsónakjuk, akkor mindenki teljes gázzal igyekezett fedezékbe, mert ezek az orvhalászok senkit sem kíméltek.

– Esetleg megosztanál velem egy konkrét esetet, ami ehhez köthető?

– Egyszer épp lent horgásztam az 1419-es kőnél, amikor távcsővel megláttam a délről közeledő banditákat, mondhatni folyami kalózokat. Gyorsan összeszedtem a felszerelésem és átsiettem a horvát oldalra, a Kopácsi-rétre, mivel csak ott tudtam ladikkal behajtani az erdőbe. Tudtam, hogy nem találnak rám, így biztonságban éreztem magam, csak egy baj volt: rohamosan sötétedett, és tudniillik egy elárasztott erdőből gyakorlatilag lehetetlen kitalálni éjnek idején. Rám is sötétedett hamarosan, aludni nem bírtam, hát evezve kószáltam ide-oda az ártéri erdőben. Több órán át bolyongtam, a szúnyogok majd’ megettek és fáztam is. Egyszer csak kiértem a fák közül egy nagyobb mellékágra, mely gondolom a Vörösmart felé kanyargó Sárkányos-Duna lehetett. Nagyon örültem, és a távolban fényt pillantottam meg. Tűz égett a Dunaág egyik homokzátonyán, és magyar beszédet is hallani véltem abból az irányból. Közelebb eveztem és kiabálni kezdtem: hej, ne féljenek, barát vagyok! Persze a tűz körül üldögélő 5-6 férfiból álló társaság egyből puskát, kést, szekercét rántott, de aztán tovább győzködtem őket, hogy csak egy szerencsétlen bolond vagyok, aki eltévedt a mocsárban és szállásra van szüksége. Végül kiléptem a zátonyra, üdvözöltük egymást és meghívtak maguk közé – mint kiderült, drávai halászok voltak. Később megtudtam, hogy azért voltak még fent ilyen későn is, mert épp aznap fogtak egy közel 90 kilós tokhalat, e ritka fogás apropóján ünnepeltek egy kicsit akkor este. Ez volt életem egyik legmeghatározóbb élménye. Ültünk a tábortűz körül, pálinkáztunk és magyar nótákat énekeltünk, noha addig nem is ismertük egymást, mindezt az éjszaka közepén, a Sárkányos-Duna egyik homokzátonyán.

– Kanyarodjunk még kicsit vissza az eredeti témánkhoz. Milyen a jelenlegi helyzet a természetvédelem szempontjából?

– A helyzet siralmas. Bár papíron sok minden történt, a gyakorlatban ez alig, sőt, egyáltalán nem látszik meg. Már húsz éve létezik a természetvédelmi rezervátum, három éve pedig az UNESCO bioszféra rezervátumok közé is bekerültünk – de hiába. Az illetékesek semmit sem tesznek, hogy fennmaradjon ez az egyedi környezet, csak a pénz érdekli őket: minél több hasznot húzni. Másrészt pedig teljesen fejetlenül mennek a dolgok, a jobb kéz nem tudja, hogy mit csinál a bal. Néhány éve amatőr ornitológusok felfedezték, hogy az egyik erdőnkben több ritka bagolyfaj is fészkel, ezért a szaporodásuk segítésére a természetvédők mesterséges odúkat helyeztek ki abban a térségben. A jövő év tavaszára szinte minden odúba sikeresen beköltözött egy-egy bagolypár, azonban a várva várt szaporulat elmaradt, mivel eközben az erdészet patkánymérget szórt ki a fiatal tölgytelepítésekre, hogy a rágcsálók ne egyék meg az elvetett makkokat. Azonban tudniillik, hogy a baglyok legfőbb tápláléka az egér és a patkány. Ez az elképesztően hülye döntés azt eredményezte, hogy az év végére még kevesebb bagoly maradt, mint amennyi eredetileg volt. Hasonló eset történt akkor is, amikor a Heidelbergi Egyetem botanikus csoportja ellátogatott hozzánk, a Kozara-erdőbe, hogy orchideafajokat tanulmányozzanak. A kutatók felfedezték, hogy az egyik tisztáson magyar kikerics nő, ami egy nagyon ritka faj, az eszmei értéke Magyarországon 100 ezer forint és fokozottan védett. A német botanikusok leadták a jelentést a Vojvodinašume biológusának, ám ő már nem közvetítette az információt az igazgatóság felé. Ennek az lett az eredménye, hogy néhány év múlva csemetekertet hoztak létre azon a tisztáson, ennek keretében pedig legyomirtózták az egész területet, ahol addig a kikerics nőtt. És az az egészben a legrosszabb, hogy ezért senkit sem vontak felelősségre. Az erdészek sem olyanok már, mint régen. Annak idején az öreg jágereknek még volt hatalma a saját erdőkerülete fölött, ma az erdész már nem rendelkezhet semmi felől, minden döntést a belgrádi irodákban hoznak meg olyan személyek, akik életükben még legelőn sem jártak, nemhogy erdőben.



– Szerinted mi a jövő, van-e kiút ebből a kilátástalan helyzetből?

– Lehet, hogy meglepődsz majd a válaszomon, de szerintem nincs kiút. Már fiatalon rájöttem, hogy az emberek nem változnak, és hiába az egyes egyének szép törekvései, ha a hatalom elnyomja, ellehetetleníti ezeket. Most nem csak erre a környékre gondolok, ez a helyzet az egész világon. Már régen látni lehetett, hogy a mértéktelen iparosodásnak és esztelen fejlődésnek katasztrofális következményei lesznek a bolygó élővilágára nézve. Számomra ez létező probléma, mivel olykor a saját bőrömön éreztem ennek hatásait. Sokat utaztam életem során, bejártam egész Európát, de Amerikában is voltam, mindenhol azt láttam, hogy a természetet semmibe veszi az emberiség. És még mindig vannak olyanok, akik tagadják a globális felmelegedést… ez a szörnyű! Óriási farmokon kínozzuk az állatokat, vágjuk a fákat, hogy legyen hely a gazdasági előremenetelt jelentő ültetvényeknek, és saját embertársainkat is szinte rabszolgasorsba kényszerítjük, hogy bizonyos személyek könnyebben juthassanak vagyonhoz. Mindez egy élettelen dolog, egy papírfecni, a pénz miatt. Szép lassan megfőzzük a Földet, és mi fogjuk meginni ennek a „főzetnek” a levét, mert végül a természet fog győzedelmeskedni. Öregapám mondása jutott most eszembe, miszerint: mivel az embert nem eszi meg semmi, hát előbb-utóbb megeszi majd a fene!

– Mégis mit tanácsolsz a fiataloknak, hogyan éljenek, milyen értékeket tartsanak szem előtt?

– Jó kérdés. Először is azt tanácsolom, hogy olvassanak sokat, mert a tudatlan embert rendszerint megvezetik a mai világban, polihisztor kell, hogy legyél ahhoz, hogy boldogulj. Másodsorban pedig azt ajánlom, hogy ne hallgassanak az öregekre. Ezzel most paradoxont állítottam fel, de amit ezzel ki akarok fejteni, az az, hogy ne vegyenek példát az előző generációktól, mert mit is hagytunk magunk mögött, mi 20. századi emberek? Szolgalelkűséget, terrort, háborúkat, környezetrombolást és diktatúrákat. A harmadik és egyben leglényegesebb tanácsom (és egyben kívánságom) pedig a következő: merjenek élni, utazzanak, tanuljanak, szeressenek, ne éljenek lelki rabszolgaságban. Ne higgyenek vakon az autoritásoknak és ne hajszolják az anyagi javakat. Meg persze tiszteljék a természetet!

Forrás: Newsroom Communicator