Természet és a zene varázsában

Törteli Anna

2025. 03. 20. 21:45

Sarnyai Csaba kiskora óta a természet és a zene szerelmese. Ez a különleges kapocs végigkísérte egész fiatalkorát, és ennek hódol napjainkban is. A zenében és az idegenforgalomban is igyekszik átadni az embereknek mindazt, amit már olyan régóta szeret.

Hogyan kerültél a Csaba Duóba, és mi inspirált arra, hogy zenével foglalkozz?

A zenével már egész pici korom óta foglalkozom, mikor még sátras lakodalmak voltak, és mentünk a családdal a rokonsághoz a tanyavilági lakodalmakba. Alig voltam pár éves, és emlékszem, csak álltam a zenészek előtt. Már akkor eldöntöttem, hogy valamilyen módon, de zenéléssel fogok foglalkozni, és egyszer én is zenész leszek. Engem leginkább a szórakoztató, lakodalmas zene érdekelt. Mivel problémás gyerek voltam, gyorsan eltanácsoltak a zeneiskolából, ezért magánúton, autodidakta módon tanultam meg gitározni. A gitározás mellett elkezdtem e-dúr tamburán játszani, majd becsatlakoztam egy tamburazenekarba. A tamburázás mellett nem hanyagoltam el a gitározást sem. Egy nap megkeresett Bartus Csaba, aki szintetizátorozott és Gajda Jani bácsi, harmonikás. Megkérdezték, hogy nem csatlakoznék-e hozzájuk a zenekarukba, színesítve ezáltal az ő előadásukat. Annak idején még csak bálakban zenéltünk, valamint Magyarkanizsán a Texas vendéglőben minden péntek este. Egy ilyen alkalommal úgy alakult, hogy Jani bácsi nem tudott velünk zenélni, s csak ketten mentünk. A fellépés olyan jól sikerült, hogy eldöntöttük, mi ketten szeretnénk folytatni ebben a felállásban, így alakult meg a Csaba Duó. Nagyon sokat gyakoroltunk és tanultunk, hónapokon át napi 8-10 órát is, mellette ötleteltünk, mi legyen a nevünk. Mivel két Csaba játszott, Csaba Duó lett a nevünk, ennek lassan 20 éve.



Milyen emlékezetes pillanatokat tudnál felidézni a zenekari fellépésekből?

A zenészek élete érdekes és egyben különleges is. Sok embertípussal találkozhatunk akár egyetlen este alatt, szomorúak, vidámak, fiatalok, öregek mindenféle ember van a közönségben. Az elmúlt húsz év alatt összefolytak az emlékek, ám nem tudnék egy negatívat sem feleleveníteni. Pozitívként megemlíteném, hogy a fellépések nem csak a zenélésről szóltak, nem csak az volt a lényeg, hogy minél több pénzt keressünk és minél több helyre eljussunk, volt egy személyiségépítő jellege is. Ebben találtam meg leginkább önmagam, különleges érzés volt átadni azt, amit tudok, amit szeretek, őrizni a hagyományokat, az öreg muzsikákat, melyeket nagyon szeretek. Rengeteget gyűjtöttem régi zenéket idős zenészektől. Az igazán emlékezetes pillanatok azok voltak, amikor ezeket át tudtam adni, volt olyan közönségem, aki igényt tartott rájuk, volt, hogy akkor hallotta valaki először az adott dalt, majd a következő alkalommal megkért, hogy játsszuk el. Az ilyen esetek inspiráltak leginkább, és úgy gondolom, sikerült valamit átadnom az embereknek.



Hogyan változott a lakodalmas zene az évek során, és hogyan alkalmazkodtok a változó ízléshez?

Rohamosan változott és változik a zene. Amikor mi kezdtünk zenélni, csak sátras lakodalmak voltak, akkor kezdtek kiépülni a mai lakodalmas termek. Elektromos zenék már akkor is voltak, hisz mi is szintetizátoron játszottunk. Nem is a digitalizációval fejlődött a zene, inkább a zenei stílus változott. Itt, a mi vidékünkön nagyon nehéz a muzsikusok élete. Nagyon sok szerb és magyar zenét kell tudni, de idővel egyre több angol nyelvűt is. Rengeteg tiszavirág életű zenét kell ismernünk, ami egyik pillanatban nagyon felkapott, de pár hét múlva már senki sem emlékszik rá. Azt is érzékeltük, hogy az élő zene, amit mi játszunk, már nem elég a mai fiataloknak. Gyakori eset, hogy lakodalmakban a beköszöntőkhöz és a menyecsketánchoz mi biztosítjuk a zenét, a köztes idő alatt pedig a lemezlovas. Az elején szokatlan volt ez a felállás a számunkra, de mára már teljesen megszoktuk. Megtörtént már olyan is, hogy elhívtak minket egy osztálytalálkozóra muzsikálni, egy darabig mi zenéltünk, majd a vacsora ideje alatt két nagy bluetooth-os hangszóróból szólt a zene, utána ismét mi következtünk, majd szóltak, hogy a társaság inkább maga szeretné elindítani a zenéket. Sokszor tapasztalom azt is, hogy a magyar társaságoknak hiába készülünk magyar nyelvű zenékkel, legyen az rock, pop vagy mulatós, sokkal inkább a szerb dallamokra vevők. Ezek után gyakran felmerül bennünk, hogy ennyi év munka után érdemes-e még folytatni.

Mi az, ami motivál benneteket, hogy kitartsatok a lakodalmas zene mellett?

A remény. A bizakodás, hogy hátha kell még valakinek a mi zenénk, hátha lesz, aki továbbviszi, átéli és átérzi, amit mi elkezdtünk. Talán lesznek majd, akik dúdolgatják, megmutatják a gyerekeiknek, vagy elmesélik a barátoknak, hogy milyen jó is volt ez a zene. Felelevenítik, újra meghallgatják a régi, lassú, mély mondanivalóval rendelkező zenéket. Ez az, ami motivál bennünket.

Nem a zene az egyetlen szenvedélyed, hiszen szervezőként is megállod a helyed. Például horgásztábort is vezettél?

A pecatábor érdekes történet. Húsz évig vezettem, egészen a Covidig, Természetismeret és horgásztábor volt a neve, és Kriska Endre bácsitól örököltem a vezetői posztot. Tizennyolc éves voltam, mikor elhívott, hogy segítsek neki a szervezésben, majd pár év múlva, miután elhunyt, átvettem tőle. Ez nem csak egy nyári tábor volt, hanem egy egész éves program. A téli szünetben megtanítottam a gyerekeket horgot kötni, tanultak a halakról, a természetről, az élő és élettelen világról és a horgászeszközökről. Szerettem volna azt a gondolkodást átadni nekik, amivel a horgászaton keresztül közelebb tudnak kerülni a természethez, nem az volt a cél, hogy a horgászás miatt menjünk a természetbe. Tavasz beköszöntével kezdődtek a kirándulások, mentünk horgászni kanálisokra, csatornákra is, majd nyáron jött a nagy tábor, így épült fel egy egész éves program.

Mi mindent tanulhat egy fiatal a horgásztáborban?

Ezek a táborok eléggé katonásak voltak, voltak szabályok, amiket be kellett tartani. Nem csak arról szólt, hogy felkötjük a horgot és halat fogunk, itt mindenekelőtt a természet és egymás tisztelete volt az első. Ha már kifogjuk a halat, bánjunk tisztességesen vele, ne nyomjuk össze, ne vágjuk a földhöz, ne ronggyal, hanem vizes kézzel fogjuk meg, ha nincs elfogyasztási szándékunk vele, akkor engedjük vissza a vízbe. Fontos volt egymást tisztelni, motiválni arra, hogy horgászon, együtt menni túrázni és kirándulni. Tudni kell ezekről a táborokról, hogy nem frekventált helyen voltak, hanem kint az erdő szélén, ahol nem volt se víz, se áram, teljesen egymásra voltunk utalva. Végig fenntartottuk a fegyelmet, a rendszerességet. Reggel hatkor volt az ébresztő, majd reggeli torna, azután reggeli, utána pedig jöttek a különféle programok. Mentünk például gyárlátogatásra, itt is meg volt szabva, hogyan viselkedünk a gyárban.



Jól fogadták a gyerekek a szabályokat?

Ezek a táborok hétnaposak voltak, és nem volt egy gyerek sem, aki az elején hazament volna, mindenki sikeresen végigcsinálta, pedig valóban kemény tábor volt. Ha valaki hibázott, vagy láttam, hogy nem tartja be a szabályokat, akkor azért komoly büntetés járt, és nem csak egy gyereket büntettem meg ilyenkor, hanem az egész tábort.

Milyen jellegűek voltak a büntetések?

Ha valaki összeveszett valakivel, de olyan is akadt, hogy valaki elvette szó nélkül a másik zsinórját, akkor ki kellett állniuk a pad mellé és nyújtott kézzel kellett tartaniuk az evezőt, vagy fel kellett takarítani a tábort. Ilyenkor mindenki felsorakozott egymás mellé, és mindannyian takarították a tábort, de az is megtörtént, hogy az egész tábornak éjszakai őrségre kellett mennie.

Napjainkban szervezel-e táborokat? Ha igen, milyeneket?

A Covid óta nem, viszont folyamatosan szervezem és rendezem az új táborhely lehetőségeit, amely Magyarkanizsán a régi Potisije nyaraló helyén lesz, és idén, 2025-ben tervezem újraszervezni a táborokat.



Úgy tűnik, nagyon szereted a természetet, annak közelségét és azt, hogy másoknak is megmutathatod a természet szépségét. Napjainkban gyakran szervezel hajós kirándulásokat a Tiszán. Mi inspirált, hogy belevágj a túrák szervezésébe?

Egész életemben a Tiszapartra jártam, a legelső emlékeim is a Tiszához kötődnek. Az első emlékem a Tiszáról a felkelő nap a ködös folyó felett, ahogy egyszer csak a nap sugarai áttörik a ködfátyolt. Pici koromtól kezdve napjainkig meghatározó hely volt számomra a Tisza. Pedagógiai szempontból az inspirációt a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kartól kaptam, amikor elvitték az egyetemistákat a Kopácsi rétre kirándulni. Ott beléptünk egy nagy előadóterembe, és egy interaktív prezentációval bemutatták a Duna élő és élettelen világát, a holtágakat és magát a Kopácsi rétet. Már akkor elvarázsolt a táj. Utána beültünk egy sétahajóba, ahol bemutatták mindazt, ami a prezentációban elhangzott, és ez adott ötletet ahhoz, hogy ezt Kanizsán is megvalósítsam. A Kopácsi réthez hasonlót szerettem volna létrehozni. Először édesapám tanyáján, Adorjánon meghallgatnak a résztvevők egy előadást, majd a hallottakat élőben is megtapasztalhatják a Tiszán hajókázva. Amikor meglett az első hajóm, és a Tiszára tettem, a környékbeli vendéglősök érdeklődtek, hogy nem vinném-e el a vendégeiket egy körre a vízen. Szívesen vállaltam ezt a feladatot, és elvittem őket hajókázni a Majomsziget körül. Egy-egy ilyen alkalom során azt vettem észre, hogy csak beszélek és beszélek, az emberek meg csak hallgatnak és kérdeznek. Teltek a napok, sorra jöttek a megkeresések, közben a tanya is kiépült, majd idővel annyi felkeresés érkezett, hogy fent tudtam tartani a hajót, amit sikerült felújítani is, mivel már régi volt a motorja. A tanya már nemcsak azt a célt szolgálja, hogy odavonzza az iskolákat,
akikkel végigcsináljuk az alapprogramot. Kiszélesedett a programkör, de az alapprogram is megmaradt.




A hajós kirándulások mellett pár éve már elérhető a traktoros program is. Ez hogy néz ki?

Sokat gondolkodtam, hogyan mutathatnám be a rétet, a nádast, az erdőt. Hátha látunk túrázókat, vagy épp megleshetjük, hogy az őzek már üzekednek, azaz párzanak, vagy láthatunk átsuhanni egy rókát előttünk. De hogy lehetne ezt kivitelezni? Egyszer aztán eszembe jutott, hogy egy attraktív traktorral meg tudnám valósítani az ötletet. Vettem egy pótkocsis traktort, majd segítséget kértem annak megvalósításához, hogy minél több ember biztonságosan utazhasson a traktoron. Némi számolás és tervezés után kialakult a tervrajz 28 ember szállítására. Miután elkészült, elkezdtem összekötni a hajós kirándulásokat a traktorossal, először elhajókáztunk Adorjánra, majd onnan traktorral fel a Bergel dombra, utána vagy körbejártunk egy falut, vagy kint a kanizsai járáson megnéztük a Csoda kutat, esetleg a Barátok kútját, és megmutattam a környék összes rejtett kincsét.

Milyen programok jellemzik még ezeket a kirándulásokat?

A fent említettetek mellett van az úgynevezett "4in1"- program, amely egy egész napos, összetett kirándulás. A program egy sétahajókázással kezdődik Adorjánig, a kikötőből felsétálunk a tanyára, ahol jó muzsika és kemencés vegyessültek várnak minket. Miután mindenki jóllakott, felszállunk a traktorra, és bejárjuk a környéket. Az egész nap arról szól, hogy megismertessem a résztvevőkkel a természetet, a vízi világot és a szárazföldit egyaránt, ugyanis így tudom igazán megmutatni mindazt, ami körülvesz bennünket.



Mekkora az érdeklődés a kirándulások iránt? Kik alkotják a célcsoportot?

Célcsoport nincs kifejezetten. A legfiatalabbtól, akit babakocsival, a legidősebbig, akit pedig tolókocsival hoznak, mindenki eljön, és minden korosztály megtalálja a saját érdeklődését a programokban. Nagy az érdeklődés különböző körökben, az óvodától kezdve a nyugdíjas egyesületekig.


Mit üzensz azoknak, akik érdeklődnek a természet iránt?

Menjenek ki, amikor csak lehet, otthon a fotelből nem fogjuk megismerni környezetünket. Aki valamilyen motivációt érez a környezetvédelemre, tegyen az ügyért, bármilyen formában, mert nagyon fontos, hogy tiszteljük, szeressük és továbbadjuk, amit mi kaptunk. Én azt üzenem, hogy ne csak használjuk ki a természetet, hanem védjük és óvjuk. Az én tevékenységem is valamelyest erre épül, hogy oké, hogy jönnek, fizetnek, hajókázunk vagy traktorozunk, de a tiszavirágzás, az őz mikor úszik át a folyón, a malacok ahogy követik a kocát a vízen, vagy ahogy a parton dagonyáznak... Mindezt más élőben megtapasztalni, mint a televízióban látni, sokszor látom, hogy könnyekig meghatódnak az emberek, és hiszem, hogy mindez, amit átadok motiválja az embereket, hogy a gyerekeiket majd arra tanítsák, hogy ők is szeressék és óvják a természetet.

Forrás: Newsroom Communicator