Végre itthon vagyok!

Kalinka Tamás

2021. 03. 18. 14:02

A világ XXI. századi Matula bácsiként ismeri. Annak idején halász volt, ma Kengyia-szigetén él, távol a világ zajától. Ő az utolsó, mondhatni vadonban élő emberek egyike, vele készítettem interjút.

„…az emberek a természetben visszanyerik eredeti szeretetreméltóságukat.” - Herczeg Ferenc

Ahol Bácska végtelen síkjait és szántóföldjeit felváltották az erdők, a fokok és a mocsarak, ott éldegélt hajdan az ártéri nép, akik kultúráját, történelmét és jellemét is az életüket jelentő folyó, a Duna alakította. Bezdánban és Nyugat-Bácska más falvaiban még az 1950-es években is ritka volt az olyan család, melynek valamelyik tagja ne halászattal, pákászattal vagy hajózással kereste volna kenyerét, hisz ezen települések voltaképp ártéri szigetekre épültek, melyeket minden irányból víz vett körül. Ezen területek ma az UNESCO Mura–Dráva–Duna Természetvédelmi Rezervátumának fennhatósága alatt állnak, mely Európa legkiterjedtebb vizes élőhelye a Duna-delta után. A rezervátum területén, Kengyia szigetén, a néhai Baracskai-Duna-ág partján éli mindennapjait az az ember, akit egyesek XXI. századi Matulaként emlegetnek. Paksi Kovács István egyike az utolsó szigeti embereknek, akik a mai napig nem szakadtak el a természetközeli élettől. Ottjártamkor már javában benne voltunk a télben, így az öreg szomorúfüzek gyűrűjében lévő kunyhó kéményén füst gomolygott az ég felé. Kedves kis kutya – név szerint Pongrác – szalad a vendég elé, és egy macska is előbújik a házikó mellől. Néhány horgász is üdvözli a látogatót, hisz István megengedi nekik, hogy ladikjaikat és felszerelésüket az ő „udvarában” tárolják. Házigazdám igazi vendégszerető ember, így rögvest ülőhellyel és kávéval kínál a teraszon. 63 éves kora egyáltalán nem látszik meg rajta, bár tekintetéből kiolvasható, hogy igencsak megviselte az élet. Párbeszédünk során tegeződni fogunk, hisz már régóta jó barátok vagyunk.



– Nagyon szép itt nálad. Elmondanád, hogy hol is élsz pontosan?

– A vityillóm Kengyia-sziget déli csücskén helyezkedik el, a régi Baracskai Duna, azaz a mai Bajai-csatorna közvetlen közelében, pontosabban a Szojka-öböl partján. Mivel régen ez volt a Duna fő ága, nem csoda, hogy számos holtág, illetve tó van a környéken, mindezek mellett erdőből is akad bőven. A Sebes-foki zsilip innen egy kilométernyire van, Bezdán pedig három kilométerre. Mocsaras, vizenyős vidék az egész, sok természeti szépséggel – gondolom ezt nem is kell firtatnom. Szerelmes vagyok ebbe a tájba, a szó szoros értelmében…le sem tagadhatom. Nem tudnék már a kakukkszó és a kabócaciripelés nélkül élni, ez a hely jelenti az életemet.

– Kevés olyan ember akad manapság, aki minden kényelmet felad, csak azért, hogy szabad lehessen, te mégis megvalósítottad azt, amiről mindig is álmodtál és elköltöztél ide, ahol a madár sem jár. Most télen-nyáron itt élsz. Mit mondanál erről, hogyan vélekedsz magadról, erről az életmódról?

– Valójában az egész életem ehhez a szigetvilághoz köthető, viszont csak három éve élek kint tartósan. Ami azt illeti, amolyan „utolsó mohikánnak” tartom magam. Mivel ez a sziget egy vitatott státuszú terület – kataszterileg Horvátországhoz tartozik –, építkezési engedélyt nem kaphattam, így ebben az átalakított, szigetelt méhészkocsiban élek, amit még kibővítettem egy fedett terasszal. Nem panaszkodhatok, nagyon jól elvagyok itt, hiszen én ehhez az életformához szoktam. Számomra ez egyáltalán nem nélkülözés, hanem élvezet. Van a faluban saját házam, de arról inkább lemondtam a fiaim javára, mert nekem itt egyértelműen jobb. Ez a vidék a hazám, a szeretete a génjeimbe van kódolva.

– Hová vezethető vissza a természet iránt érzett szereteted?

– Vitathatatlan, hogy öregapám fertőzött meg ezzel, még egész kisgyerekkoromban. Őt igazi vízi emberként ismertem, aki az egész életét ebben a vadonban élte le. Halász volt az öreg – mint minden felmenőm – , gyakran jártam ki vele a Ferenc-csatornára és a Kotyorba halászni. Legtöbbször én eveztem, míg ő borítókosárral a kezében a pontytúrásokat leste. Nagyon csendben kellett eveznem, ha csak nekikoccant az evező tolla a csónaknak, már el is ugrott a hal. De ha sikerült ráfordítani a kosarat, akkor aztán nagy volt az öröm. Főleg 12-13 kilós sodrófapontyokat fogtunk, meg két-háromkilós compókat. Tőle tanultam a hálókötés mesterségét is, ebből élek a mai napig. Gyerekként sokat mászkáltam az erdőkben, néha reggeltől estig a Kozarában lógtam. A Sárkányosban és a székesekben akkoriban még sok volt a pióca és a sulyom, így a derékig érő vízen nem is volt olyan könnyű átgázolni, mellesleg akkoriban az erdőt átszelő Kígyós-patak is sokkal szélesebben kanyargott. A nagyapám sok sulymot meg rákot hozott haza a halászatból, no meg néha pézsmapatkányt is – ettől sokan undorodnának, de azokban az időkben a pézsmapocokból készült paprikás ínyencségnek számított, no és pénz is állt a házhoz, ugyanis a prémeket jó áron vásárolták a sváb szőrmekereskedők. Ja, és a szárcsapecsenyét is imádtuk – ma pedig a legtöbben nem is tudják, hogy miféle állat az a szárcsa. Én ezeken a kosztokon és természetesen halon nőttem fel.



– Az elmondottak alapján nagyon szép és tartalmas gyerekkorod volt, de hogyan folytatódott az életed ezek után?

– Zomborban jártam vendéglátóipari középiskolába, pincér lett belőlem, és elég sokat dolgoztam ebben a szakmában. A horvát tengerparton is pincérkedtem egy ideig, de főleg bezdáni csárdákban és kocsmákban tevékenykedtem. Húszévesen megnősültem, született három fiam. Később postásnak álltam, majd a nyolcvanas évek végén hívtak el az állami halászatba. Bár a posta egy igencsak jól fizető és biztos munkahely volt, szinte gondolkodás nélkül átpártoltam a halászokhoz, mivel ez a szakma áll legközelebb a szívemhez. Akkoriban semmilyen hátrányom nem származott abból, hogy halász vagyok, ugyanolyan megélhetés volt, mint bármelyik másik mesterség. Ma már sok gondom származik abból, hogy mindenki halászként ismer, hisz ez a szakma úgymond „indexre” került, és sokan minket hibáztatnak a halállomány csökkenéséért. Nem mondom, hogy ártatlan vagyok e téren, de ha nem én mentem volna halásznak, akkor ment volna helyettem másik három, aki viszont nem a régi módszerekkel dolgozik, hanem sokkal drasztikusabbakkal, pl. robbantással, áramozással. Miután tönkrement a bezdáni kombinát, menesztették a halászokat is. Nekem akkoriban volt pénzem, amiből elindítottam a haltenyésztő vállalkozásomat a Bajai-csatornán. Itt voltak az ivadéknevelő ketrecek, ahol most a csónakok állnak, és már akkor is volt itt egy kis házikóm, tulajdonképp tizenöt évig abban éltem, mielőtt ismét beköltöztem volna a városba. És most ismét itt vagyok – ez az én helyem a teremtésben.

-Milyen volt csaknem húsz évig halásznak, vadonban élő embernek lenni? Milyen élményeid voltak?

– Imádtam, és ma is imádom. Ez a helyes kifejezés. Elég, ha az ember csak egyszer is beleéli magát ebbe az életmódba, az örökre a szerelmese marad, menthetetlenül. Nagy fogásaim voltak: 56 kilós harcsa, 45 kilós busa, kacsákat elragadó csukák…Amikor őszi hajnalokon mentem fel a Béregi-szélesre, akkor mindig hallottam a Karapancsai-erdő szarvasbikáinak bőgését. Ettől most is borsódzik a hátam. Volt olyan is, hogy kilométereken át vontatott csónakostól egy 25 kilós amur, akkor úgy gondoltam, Hemingway regényébe csöppentem... Támadott már meg vadkan, és lőttek már rám orvhalászok is, úgyhogy tényleg sok mindent megtapasztaltam. Amikor a Kalangyos-szigeten táboroztam a Kopola-fok mellett, olyan is történt, hogy éjjel sakálok vették körül a sátramat, megérezték az étel szagát, no akkor aztán nagyon be voltam tojva. Okultam az esetből, és később mindig vittem magammal egy légmentesen záródó uzsonnás dobozt. De az is megesett, hogy egy éjszaka alatt annyit áradt a csatorna, hogy reggelre bokáig érő víz állt a házikómban, akkor tíz napig csónakban aludtam, ott is főztem, még le nem apadt a víz.



– Ilyen történeteket se hallunk minden nap, hihetetlen... De mi vezetett téged ehhez az igencsak merész elhatározáshoz, hogy végleg elköltözz ide a szigetre?

– Nos, nem tagadom, nagyon rögös volt az ide vezető út. Kétszer is elváltam, és talán
épp azért mentek tönkre a kapcsolataim, mert alárendeltem őket ennek az életformának. Amikor nős voltam, és pincérként dolgoztam, volt, hogy hajnalban lett vége a műszakomnak, és haza sem mentem, hanem egyből behuppantam a csónakba, és mentem horgászni a Zátonyra. Amikor utoljára elváltam már nem volt vesztenivalóm, eszembe se jutott, hogy újabb kapcsolatot kezdjek... Úgy döntöttem, végre valóra váltom ezt az álmot, és elköltözök oda, ahová mindig is vágytam. Nem bántam meg, és amióta kint vagyok, azóta teljesen megváltozott az életem – jó irányba. Amikor kijöttem, akkor rettenetes állapotban voltam, úgy testileg, mint lelkileg. Pár hónap után már nyoma sem volt semmilyen gondnak, a vérnyomásproblémáim is köddé váltak. Már nem haragszok senkire sem, nem akarok bosszút állni senkin sem, úgy is mondhatjuk, hogy a lelkem megtisztult azoktól a dolgoktól, amely egyébként is fölöslegesek. A volt nejemmel is barátok maradtunk, és a gyerekeim is jól kijönnek egymással. Úgy gondolom, a helyes utat választottam, csak sajnos későn jöttem rá, hogy valójában ez az én sorsom.

– Azt mondják, hogy az életben mindennek ára van, főleg a szabadságnak. Úgy gondolom, te is ezt tapasztaltad. De mesélj még a természetben töltött évekről!

– Hűha, hát hála Istennek, élmény az van és volt is bőven, hol is kezdjem… Néhány éve
vettem egy profi kamerát és egy fényképezőgépet, amivel szebbnél szebb felvételeket készítek a vidék élővilágáról. Már fiatalkoromban is volt egy régi orosz fényképezőgépem, de az olyan nehéz volt, hogy nem igazán lehetett vele hosszabb túrákra menni. Egy időben rovarokat gyűjtöttem, és aztán még az állatok preparálását is megtanultam. Hosszú évekig minden hajnalban – ha esett, ha fújt – én motorcsónakkal jártam fel a Bajai-csatornán egész a Karapancsáig. Állt ott egy sátorom az erdőben, sokat aludtam benne. Akkor is kint voltam, ha rossz idő volt, ezért mindenki bolondnak tartott, és nem értették, hogyhogy nem unatkozok egyedül ott az Isten háta mögött. Én meg csak röhögtem a markomba, mert én épp ezt élveztem..., hogy egyedül lehetek az anyatermészettel. A ‘90-es évek háborújára is úgy emlékszek, mintha tegnap lett volna. Akkor már ment az ivadéknevelő üzletem, úgyhogy folyamatosan kint kellett lennem a szigeten, itt ahol most vagyunk. Éjjel nappal lövöldöztek, mindenfelé martalócok fosztogattak, de szerencsére, a rossz utak miatt ide nem bírtak behatolni. Szemben az erdőben rezervisták táboroztak, megesett, hogy hetekig nem kaptak ellátmányt, így sokszor átmentem értük csónakkal, és főztem nekik halpaprikást, vagy sütöttem nekik halat, amit később meg is háláltak: lőttek nekem egy szarvast. Akadtak olyan pillanatok, amikor igencsak rezgett a léc, például Vukovár ostroma idején. Az hatvan kilométerre volt innen, és mégis úgy hallatszott, mintha itt lett volna a szomszédban. Folyamatosan ágyúztak és bombáztak, ha felmásztam egy fára, akkor még a füstoszlopot is láttam. Rémes rágondolni, még így, több mint húsz év távlatából is.

– Kevés ember élt meg hasonlót: kilométerekre a civilizációtól, áram nélkül, úgy, hogy közben lövöldöztek, ágyúztak, bombáztak. Nem lehetett könnyű. Mostanában mi a helyzet, hogyan telnek a mindennapjaid? Milyen problémákkal kell szembenézned, így "békeidőben"?

– Nagyon nyugodtan élek. Sokan remetének titulálnak, de én nem vallom magam annak. Sok pecás jár ide nap mint nap, vannak olyanok is, akik szinte egész nap itt vannak. Mikor megunják a horgászatot, akkor leülnek hozzám egy pálinkára vagy egy kávéra. Sokszor szoktunk együtt főzni is ezt-azt. A környékbeliekkel is jó kapcsolatot ápolok, akad pár bungalótulajdonos, akikkel majdnem minden nap összejövünk. No meg itt vannak az állataim is: Pongrác kutyus és Fekete rigó, a macska. És itt van egy egész hattyúcsalád is, akiket én etetek. Nekem már van áramom, de akik tőlem északra laknak, azoknál még nincs, így néhányan hozzám hordják tölteni az elektromos eszközeiket is. Nagyon összetartó kis társaság van itt, olyan, mint egy nagy család. Sokan sajnálnak engem azért, mert a telet is kint töltöm, viszont nekem ez egyáltalán nem okoz problémát, szeretem a magányt, de amúgy még télen is relatív sokan kijárnak hozzám. Ami a nehézségeket illeti, maga az életmód számomra egyáltalán nem hordoz terheket, sőt, mint már említettem, nekem ez maga a paradicsom: végre itthon vagyok! Biciklivel járok be Bezdánba, hetente kétszer, ilyenkor bevásárolok, de amúgy nagyon kevés kiadásom van, mivel rezsim az gyakorlatilag nincs. Ha rendelnek valami halászszerszámot, akkor azt megkötöm, ebből kényelmesen megélek, de hogy az igazat megvalljam: számomra már nincs is jelentősége az anyagiaknak. A lelki fejlődésben hiszek, nem a materiálisban. Tényleg nagyon egyszerűen élek: kézzel mosok, télen egy nagy vályúban fürdök, nyáron pedig természetesen a Bajai-csatornában. Nincs tévém, az egyetlen kapcsolatom a külvilággal az a számítógépem. Egy Facebook csoportot is létrehoztam, ahol naponta megosztom az életem menetét, már csaknem 500 követőm van, akik közül sokan meg is látogatnak, mert tisztelik és talán irigyelik is kicsit az életmódomat.



– Tavaly kétszer is volt szerencséd tévéstábot fogadni. Mit jelent számodra az, hogy a nagyközönség is megismerhet?

– Én egyáltalán nem vágyok hírnévre. A tévéseket sem én hívtam, ők kérdezték meg, hogy meglátogathatnak-e és lefilmezhetik-e a hálókötés mikéntjét. Tudtam, hogy ebből még bajom fog származni, mert sokan úgy gondolják, hogy egy halász ne beszéljen természetvédelemről. Biztos voltak páran, akik átkozták a képernyőt, amikor megláttak a műsorban, de igazából nem érdekel, hogy ki mit gondol, túlvagyok már azon, hogy mások véleményén idegeskedjem. Azért mindent egybevetve 99%-ban pozitív kommenteket és véleményeket kaptam, mert az emberek többsége is úgy látja, hogy ez egy kihalófélben lévő mesterség, illetve életmód, melyet valamilyen módon – ha nem is a gyakorlatban – de konzerválni kell.

– Remélem, hogy továbbra is gyönyörködhetünk még a fényképeidben és a videóidban. Kevés ilyen élet van, mint a tiéd, mert – bár idős korodra, de megtaláltad az életed értelmét. Sok ember a halála pillanatában jön csak rá, hogy valójában nem is élt…

Forrás: Newsroom Communicator