Kereszténység vs. iszlám

Tímár Annamária

2024. 03. 16. 18:26

Furqan Imran félig orosz, félig pakisztáni származású orvostanhallgató. Az édesanyja Oroszországból származik, édesapja pedig Pakisztánból, és mindketten orvosok. Furqan Oroszországban született és Pakisztánban nőtt fel, egyetemi tanulmányait pedig Üzbegisztánban és Olaszországban folytatta. Vajon hogyan befolyásolhatja és kísérheti végig egy ember életét a multikulturális háttere?

Hogyan ismerkedtek meg a szüleid?

- A szüleim az egyetemen, Ivanovóban ismerkedtek meg. Édesanyám Oroszországban született, egy kis városban élt, közel a Fekete-tengerhez. Édesapám pedig Pakisztánban született, és a tanulmányai miatt utazott Oroszországba. Édesapám első látásra beleszeretett édesanyámba, viszont nem tudta, hogyan közeledjen hozzá. Megpróbálta másoktól megérdeklődni, hogy milyen az érdeklődési köre. Időközben megtudta, hogy másodéves, míg ő akkor harmadéves volt. Kis idő elteltével tudomására jutott, hogy édesanyám szeret tollaslabdázni, ezért vett egy tollaslabdakészletet, és megpróbálta elsajátítani a sportot. Egy nap, amikor meglátta anyukámat játszani a barátaival, összeszedte minden bátorságát, odament hozzá, majd megkérdezte: „Játszhatok én is?”. Anyukám azt felelte: „Ha tudsz játszani, akkor játsszunk!”. Egyébként anyukám akkoriban a tanulásra összpontosított, szerette a tanítás utáni tevékenységeket is, különböző kórházakba járt kutatómunkát végezni. Azután elkezdtek egyre több időt együtt tölteni, és jó barátok lettek. Édesapám egy cégnél kezdett el dolgozni, addig édesanyám kutatóutakra járt, különböző városok kórházaiban dolgozott, és konferenciákon vett részt. Végül a jó barátságból kapcsolat, majd boldog házasság lett.



Miért Pakisztánban telepedtek le a szüleid? Szerinted jól döntöttek, hogy ezt az országot választották?

- Nehéz pontosan meghatározni egy okot, hiszen több is van, amiért szerintem nem volt jó ötlet. Legalább öt évet éltünk Oroszországban, de nagyon kevés emlékem maradt meg abból az időszakból, mert még gyerek voltam. Több ok miatt telepedtek le Pakisztánban: a család, a munka, az Oroszországban lévő gazdaság és a diszkrimináció miatt. Abban az időben a szülőhazámban a gazdaság folyamatosan változott, és orvosként dolgozni sem volt elég jövedelmező. Mindez oda vezetett, hogy Pakisztánba kellett költöznünk. Ez egy komoly váltás volt. Először édesapám költözött Pakisztánba, ő telepedett le, és egy-két év múlva mi is Pakisztánba mentünk, amikor minden rendeződött számunkra, és mindketten kaptak egy jó állást. Volt egy stabil és biztonságos hely, ahol élhettünk. Nyilván a nagyszüleim is segítettek, de a váltás általánosságban nagyon nehéz volt. Először is azért, mert nagy volt a nyelvi akadály, a hagyományok és a mentalitás is nagyon új és más volt. De persze alkalmazkodtunk. Most, amikor visszatekintek, úgy gondolom, hogy ez egy pozitív tanulási folyamat volt, és azt hiszem, hogy mindenki életében szükség van egy ilyen fajta hatásra, lehetőségre, így személyesen is megtapasztalhatja, milyen az élet egy teljesen új kultúrában. Hogy jó vagy rossz döntés volt-e Pakisztánban letelepedni? Igen is és nem is. Úgy gondolom, Oroszországban jobb életkörülményeink lettek volna. Az ottani tapasztalatokért, amiket az évek során kaptam, nagyon hálás vagyok. Ott különböző nemzetiségű és hátterű barátaim voltak, valamint érdekes és új embereket ismerhettem meg. Általánosságban elmondható, hogy az oktatás minősége is jobb. Viszont bennem az évek során a kulturális megbecsülés is nőtt, ami szerintem annak köszönhető, hogy egy másik országba költöztem. Még mindig tartom a kapcsolatot az oroszországi barátaimmal, és ha az ő helyükbe képzelem magam, nem hiszem, hogy most az ő életszakaszukban olyan befogadóak lennének egy külföldivel szemben, mint én. Negatívumnak mondanám még a kezdeti nehézségeket, amikkel szembe kellett néznünk. Ahogy már említettem, a nyelvi akadályokat, a kulturális különbségeket és a mentalitást is. Nekem mint gyereknek nem volt olyan nehéz, de édesanyámnak már sokkal nehezebb volt, új emberek, új gondolkodásmód, szigorú mentalitás, és még ezek mellett a vallás is.

Milyen volt a gyerekkorod? Érezted-e kiközösítve magad?

- A gyerekkoromból nem sok mindenre emlékszem, de a képek és a tanáraim elmondása alapján, még az óvodában is, ahova jártam, imádtam enni. Már akkor is sokat találkoztam a barátaimmal és együtt mentünk kirándulni. Ami a diszkriminációt illeti, igen, éreztem kiközösítve magam. Még akkor is, amikor Oroszországban voltam. Mindenkinek feltűnt, hogy egy kicsit más vagyok. De aztán, amikor megtudták, hogy orosz vagyok, de beszélem az anyanyelvüket, akkor már különösképp nem érdekelte őket a származásom. Ami a pakisztáni diszkriminációt illeti, ott sokkal erősebb volt, főként tinédzser koromban. Sokat zaklattak, diszkrimináltak, de elhangzottak olyan mondatok is, amikre még mindig emlékszem: „Nem tudod a nyelvet!” vagy „Ezt nem így szokás!”, „Te nem idevalósi vagy!”.



Ha jól tudom, vannak testvéreid. Hogy látod az ő jövőjüket? Van-e jövőjük Pakisztánban?

- Két húgom van, Sabrina és Alina. Mindkettejük jövőjét sikeresnek látom, vagyis remélem, kívánom a sikerüket. Nekem, mint legidősebb testvérnek az az egyik feladatom, hogy jó irányba tereljem őket. Viszont sajnos őket nem vonzza az orvosszakma. Sabrina pszichológiát szeretne tanulni, de ugyanakkor az informatika világa is érdekli. A legfiatalabb húgom, Alina igazából túl messze van a szakmaválasztástól, ő még élvezi a gyermekkorát. Van jövőjük Pakisztánban, de ugyanakkor, ha Pakisztánon kívül szeretnék folytatni az életüket, én teljes mértékben támogatom őket.

Mi befolyásolt abban, hogy a szüleid nyomdokaiba lépj?

- Ez egy érdekes történet. A szüleim orvosok, és az ő szüleik is orvosok. Szóval mondjuk úgy, hogy ez egy megörökölt szakma volt. Minden szükséges dokumentumot, tanuláshoz szükséges tananyagot megkaptam, ha bármilyen sérülésem volt, akkor otthon is el tudtak látni. Vannak árnyoldalai is, elsősorban az, hogy a szüleimnek hosszú műszakjaik vannak, és emiatt a gyerek szenved a legtöbbet. A gyerekkorom nagy részét általában egyedül vagy az otthon lévő rokonoknál töltöttem. Félreértés ne essék! A szüleim sokat tettek hozzá a gyerekkoromhoz, de ha összehasonlítom őket más emberek vagy a barátaim szüleivel, akkor szerintem kevesebb időt töltöttek velünk. De ennek van jó oldala is, mert értékes leckéket tanítottak meg nekem. Megtanítottak arra, hogy független legyek és magamra hagyatkozzam a munka területén, emellett az érzelmi stabilitás terén sokat fejlődtem. Minden anyagi és érzelmi támogatást megadtak nekem, amikor szükségem volt rá, és tudták, hogy a nevelési módjukkal a helyes útra tereltek. A végén sikeresek lettek, a jövőben én is követni szeretném a példájukat. És hogy mi befolyásolt abban, hogy a szüleim nyomdokaiba lépjek? Elég sok minden. Először is, úgy gondolom, hogy a hatalmas orvosi sikerük, a tisztelet, amit minden személytől megkaptak, akiket ápoltak és segítették a gyógyulásukat, az erkölcsi és etikai magaslatok mind hozzájárultak ahhoz a célomhoz, hogy orvos legyek. A szüleim is hatással voltak az életcélom kialakítására, már gyerekkoromban is nyomást gyakoroltak rám. Olyan volt, mint egy passzív pszichológiai kényszerítés a gondolkodásmódom változtatásában, így mindig ezt gondoltam: „Oké, az orvosok tiszteletreméltóak, doktornak hívják őket. Bárhová mész, bármit csinálsz, a nap végén, ha orvos vagy, az emberek mindig tisztelni fognak.”. Egész gyermekkoromban ezt éreztem. Így nem volt meglepő fordulat sem nekem, sem a szülemnek, amikor odamentem hozzájuk, és azt mondtam, hogy én is orvos akarok lenni.



Ütköztél-e nehézségekbe külföldön?

- Nem mondanám. Minden külföldi útnál/költözésnél nagyon sokat segített a neveltetésem. Mindig hálás leszek a szüleimnek, hogy önálló életre neveltek, és szerintem ők is büszkék rám, hogy látják azt, hogy szembenézek a nehézségekkel, és könnyedén megoldom őket. Nyilván vannak nehézségek, amelyekkel mindannyiunknak szembe kell néznünk: új hely, új emberek, új kultúra. De azt hiszem, az első tapasztalat, amikor Pakisztánba költöztünk még egészen kicsi koromban, nagyon hasznos volt, mert megtanított arra, hogy el kell fogadnunk a helyet, ahol élünk, az embereket, a kultúrát, a vallást, a nyelvet, és általuk be kell illeszkednünk abba a társadalomba, amelyben élünk. Ha elég türelmesek vagyunk, akkor végül minden megoldódik, és rájövünk, hogy mindez megéri.

Hol látod magad a jövőben, melyik országban élnél? Pakisztánban, Oroszországban vagy egy másik helyen?

- Nos, ez egy nagyon érdekes kérdés. Éltem Oroszországban és Pakisztánban, és most egy másik országban élek. Hogy őszinte legyek, egyiket sem választanám. Azt tervezem, hogy egy harmadik európai országban folytatom a tanulmányaimat, a specializációmat. Később olyan országban szeretnék munkát találni, ahol az angol az elsődleges nyelv, ez lehet akár Kanada vagy Amerika. Ez az elsődleges célom. Az orvosi szakmának sok hátulütője és nehézsége van, és az, hogy orvos legyél, ráadásul egy általad kívánt országban dolgozz, egy sokkal nagyobb szint, amit meg kell ugrani. A második lehetőség mindenképpen Oroszország lenne, a harmadik pedig Pakisztán. Ez azért van így, mert vitathatatlanul Oroszországban lenne könnyebb nekem - a nyelv, az emberek, akikkel körülveszem magam, hasonló társadalmi háttérrel és mentalitással, társadalmi értékekkel rendelkeznek. Ugyanakkor Pakisztán is jó lehetőség - az ételek, a gazdag kulturális háttér és a családom miatt. Nehéz döntés, mert amikor a jövőre gondolunk, mindannyian a pénzügyekre, a jövedelemre fókuszálunk, hogy teljesítsük a céljainkat, egy jobb jövőt építsünk magunknak és az előttünk álló generációknak.

Mik a céljaid és terveid a jövőre nézve?

- A tanulás, a tanulás és a tanulás. Jelenleg negyedéves orvostanhallgató vagyok. Eddig nagyszerűen haladok a vizsgákkal, ám ez a gyakorlatban nagyon kemény munka. További terveim szerint részt veszek majd a kanadai, amerikai és az európai uniós licencvizsgák letételében. Aztán gyakornokság, jelentkezem specializációra, ahol nincsenek nagy nyelvi akadályok. Ami a letelepedést illeti, még bizonytalan vagyok. Bármit is írt elő nekünk a sors, valahogy el fogunk jutni oda, amit tehetünk az az, hogy megpróbáljuk elérni a céljainkat és keményen dolgozunk. Az én esetemben a cél Kanada vagy Amerika. Azzal kezdem, hogy tanulok a licencvizsgákra, majd orvosként praktizálok, mindezek által pedig segítek az emberiségen, életeket mentek és szakorvos leszek. A szüleim és a nagyszüleim kulcsfontosságú személyek, példaképek az életemben. Megtanítottak arra, hogy olyan dolgokkal foglalkozzunk, amelyek értelmet adnak az életnek. A másik célom, hogy átadjam a tudásomat a húgaimnak, hogy ők is olyan foglalkozást válasszanak maguknak, amellyel jót tesznek a világnak. Ez az én célom is, így a húgaimat is erre bátorítom.

Forrás: Newsroom Communcator