Newsroom Communicator

Világítótorony az élet tengerén

Veszelovszki Attila hobbiból kenukat készít, de verseket is ír, és imádja a természetet. Így jellemezhetnénk legjobban interjúalanyomat, akit - elmondása szerint - a sors hozott a Mecsek lankáiról Vajdaságba, Nyugat-Bácska ártéri világába.

A természetjáró, költő, ezermester és kenukészítő Attilával már két éve ismerjük egymást, ugyanis ekkor látogatott el először hozzánk, a Bezdán melletti Kengyia szigetére. Most, több évnyi kísérletezés és kemény munka után, végre elkészült Attila első „indián” kenuja – ennek apropóján beszélgettem vele életútjáról, a sorsról, a természetről és arról a bizonyos világítótoronyról...

– Mesélnél kicsit az életudatról? Honnan is származol pontosan?

– Gyerekkoromat a Dél-Alföld szikes pusztáin töltöttem a Csongrád megyei Pusztamérges és Zákányszék határában, ahol már kisgyerekként is sokat barangoltam a nádasok, csatornák között. Tavasszal az elöntött semlyékben (szikes réteken) lubickolva élveztem a bíbicek és a többi vízi madár közelségét. Akácfából készített íjjal vadásztam a fácánokra, persze sikertelenül, de kalandnak megfelelt. Később felcseperedve, a nagyváros, Szeged magába szippantott, de ott is mindig elsődleges szempont volt a természettel való kapcsolatom. Kerékpárral naponta tettem meg hosszabb, akár 50-100 km-es barangolásokat is a környék útjain, az akkor szinte még alig éledező forgalomban, sokszor órákra egyedül a lemenő nap fényében tücsökciripelés közepette... Kedvenc időtöltésem mégis a környék csatornáiban való horgászat volt: nádbottal,tollúszóval és valami mai szemmel hihetetlenül vastag 30-40-es zsinórokkal, ám eredményesen! Élveztem a horgászat minden pillanatát: a nádirigó cserregését, a kecskebékák szüntelen brekegését, a békalencsével borított mélységek titokzatosságát.



– Ezt követően hogyan folytatódott az életed?

– Azt vallom, hogy minden földre született embernek meghatározott célja van a születéssel, és az életkörülményei eszerint alakulnak, hogy azt a bizonyos küldetést a legjobban megvalósíthassa. Az én életemet is ezen a filozófián keresztül szemlélem mind a mai napig. Szóval nem meglepő, hogy későbbi életemet is a természetszeretetem vetítette elő: kerékpáros kalandozásaim során egészen a Mecsekig eljutva itt ragadtam, hisz megismertem életem párját, akivel családot alapíthattam, majd három gyermeket nevelhettünk fel boldogságban.

– A családalapítást követően továbbra is nagy jelentőséggel bírt számodra természetben töltött idő?

– Hogyne. Sőt, a természettel való viszonyom is már itt, Baranya megyében teljesedett ki igazán, mivel a Kelet-Mecsek legszebb tájára hozott a sors, amely világítótoronyként mutatta számomra az utat. Elhagytam ugyan az alföldi nádasokat, réteket, de cserébe kaptam buja rengeteggel borított hegyeket, árnyékos völgyekben csobogó patakokat, gombákkal teli erdőket és a természet még számtalan csodáját. Családalapításommal járó kötelességeim is csak bővítették ezeknek sorát: bajorországi, ausztriai munkavállalásaimnak köszönhetően bepillanthattam az Alpok gyönyörű világába is, s mire életem derekához jutottam, egy olyan tökéletes látásmódom alakult ki a természettel, a környezettel kapcsolatosan, melyben egyaránt benne foglaltatik a bíbicektől, nádirigóktól hangos alföldi táj és a kolompoktól zengő alpesi legelők csodájáig...Hát ezt nevezem én az ide születésem determinációjának, ez volt az egyik legfontosabb feladatom, aminek sikerült eleget tennem.

– Mégis miért ilyen erős a természethez fűződő viszonyod? Mi az, ami lenyűgöz téged a természetben?

– Hogy mi az, ami lenyűgöz a természetben? Egy szóval tudnám azt legjobban megválaszolni: Isten! És itt most nem a különböző vallásokban szereplő istenre vagy istenekre gondolok, hiszen ezeket a dolgokat már gyerekkoromban sem értettem, hanem egy bizonyos rendre, összerendezettségre, mely átszövi a természetet és a földi élet egészét, akármerre tekint a szemlélő, nem beszélve az eddig megismert univerzumról.


– Mit gondolsz, milyen ma az emberek viszonya a természettel?

– Egyik legnagyobb szívfájdalmam az emberi civilizáció eltávolodása az eredendő rendtől, illetve annak tönkretétele. Azt vallom, az ember ajándékba kapta környezetét, azzal a megkötéssel, hogy harmóniában, vele együtt élve alakítsa sorsát...Ma pedig ennek teljes ellentétét láthatjuk a vilgágban, akármerre is tekintünk.

– Tudtommal versírással, költészettel is foglalkozol. Mondanál pár szót erről a hobbidról?

– Igen, ami azt illeti talán ebből az imént említett fájdalomból táplálkozva alakult ki bennem egy képesség, amit versírásnak mondunk....bár én csak egyszerű postai munkának tartom: Isten gondolatait kell kézbesítenem az emberek felé. Ezekhez a gondolatokhoz, hogy megjöjjenek, kell egy bizonyos tudatállapot, melyhez legtöbbször a természet nyújt támpontot, valamint a zene. Ha meglátok egy gyönyörű fotót, melyet Paksi Pista, Matula barátom, vagy te készítettetek a naplementétől ragyogó Bajai-csatornáról Kengyián, s ehhez még egy szép zene is társul, egyből ömlenek belőlem a szavak, amit csak lejegyzetelek. Így született ez a versem is például:

Hajnal csendje lopva,
víz tükrére ráhull...
napsugárnak fénye,
aranyhídon indul,
szívemben a világ
egyszerű varázslat...
lelkem fürdik benne,
végtelenné válva...
Isten szeme néz rám,
ködfátyolon által,
fenn az égből üzen
egy távoli madárdal...




– Mégis mi hozott téged ide Vajdaságba, de legfőképp az érdekel, hogy hogy találtál rá Kengyia szigetére, ahol még a madár sem jár?

– Amikor még csak gondolatban tervezgettem, hogy építek majd egy igazi indián kenut, sokat nézegettem a Google térképet, különböző vízfolyásokat követtem rajta, hogy hol lenne legjobb vízre tenni a leendő művem. Egyszer az utcakép segítségével végighaladtam a Magyarországról induló Karasica patak mentén, mely tudniillik Horvátországba folyik át, és Kiskőszegnél torkollik bele a Dunába. Egy új világ várt itt rám Kiskőszeggel szemben, amelynek addig még csak a létezéséről sem tudtam, a Bezdánt körülvevő vízivilág. Igyekeztem a környékről minél több információt találni, így bukkantam rá az általad szerkesztett Kalandok a Duna mentén blogra, mely annyira megragadott, hogy meg kellett személyesen is ismernem téged. Így a Facebook segítségével megkerestelek, és nemsokára már ott állhattam Kengyia szigetén Tamás és Matula társaságában...A sors nem tágított, a kenun keresztül iderepített ebbe a valóságba, melyben aztán nemsokára maga a kenu is valóságossá vált, s itt próbálhattam ki első útján, az ominózus Bajai-csatornán. Tehát, amint azt az elején is említettem, a születésemkor meghatározott feladatom, ami nagyban összefügg a természet szeretetével, meghatározó volt ilyen formában egész életemre nézve, elhozott Kengyiára, s állandóan világítótoronyként funkcionálva vezetett és vezet majd tovább is életem során.



– Attila, még csak arra lennék kíváncsi, hogy mi sarkallt téged arra, hogy megépíts egy hagyományos indián kenut?

– Csodálom a régi, letűnt kultúrákat, azokat a törzseket és népeket, melyek még teljes összhangban éltek az anyatermészettel, anélkül, hogy kihasználták volna őt. Így csodálom az ősmagyar népet is, de elsősorban az észak-amerikai indiánokat, akik hagyományait ma is őrzik egyes kanadai népcsoportok. Ezek a népek még tudták, hogyan készítsenek maguknak a túléléshez szükséges eszközöket, ruházatot, fegyvereket és többek között kenukat. Ennek a nyírfakéregből készített hajónak az építési technológiája hála Istennek a mai napig fennmaradt, és akit érdekel, az az interneten számos filmet talál róla. Így jártam ezzel én is, ami azt hiszem ismét a sors irányítása volt, mert már érzem: a kenu nagyban meghatározza majd a további életemet. Amikor az első ilyen filmet láttam, egyszer csak az az érzésem támadt, hogy nekem ezt a kenut meg kell építenem, ha törik, ha szakad. Ahogyan később egy híres kanadai kenuépítő is leírja életrajzában: a kenu beszélt hozzá. Hát ez velem is így történt, amin csöppet sem csodálkoztam, hisz tudom, hogy a kenuban is, akár a természet minden porcikájában a Teremtő, ahogy az indiánok tartják, a Nagyszellem lakozik. Szóval az ő inspirációjára hosszas hezitálás után, az idén elkészítettem egy kanadai nyírfakéreg kenu másolatát, név szerint Táltost, ami igencsak jól sikerült, s büszke vagyok rá teljes mértékben.

– Mondd, milyen nehézségekbe ütköztél a kenuépítés folyamán? Biztos nem volt egyszerű a dolgod...

– Már a tervezés során rengeteg dilemmába ütköztem, mivel az indiánok az ottani éghajlaton található alapanyagokból építették, úgy mint papírnyír kérgéből, kanadai ezüstcédrus fájából hajlítva a bordákat, fekete fenyő vastag gyökerével kötözték, s annak gyantájával ragasztották azt...Na, ezek az alapanyagok nekem kapásból nem álltak rendelkezésre, így improvizálnom kellett. Az én kenum a régi technikával, de már modern alapanyagokból készült, mint pl. a külső műgyanta bevonat, ami biztosítja a kenu vízállóságát. De ha hozzá tudok jutni fekete fenyő gyökeréhez, valahol a Kárpátokban, vagy az Alpokban, akkor dekorációképp, mindenképpen teszek rá abból is.

– Attila, köszönöm neked ezt a tartalmas és tanulságos beszélgetést. Remélem még sok lélekemelő verset olvashatunk tőled, és kívánom, hogy még jónéhány kenut bocsáss vízre a Bajai-csatornán!


Forrás: Newsroom Communicator